Isten országát ingyen kaptuk – P. Szentmártoni Mihály SJ elmélkedése az évközi 19. vasárnapra

Az évközi tizenkilencedik vasárnap első olvasmánya a Bölcsesség Könyvéből vett szakasz, amelyből megtudjuk, hogy az ősatyák bátorságukat abból a hitből nyerték, amellyel elfogadták Isten nekik tett esküjét, hogy egy nap megszabadítja népét. Mi is Isten ígéreteiből élünk és minél mélyebben hiszünk abban, hogy Isten hű ígéreteihez, annál nagyobb bátorsággal tudunk mi is szembenézni az élet viszontagságaival.
A második olvasmány a Zsidóknak írt levélből vett részlet, amely visszhangozza a Bölcsesség Könyvét, amikor kifejti, hogy a hit szilárd bizalom abban, amit remélünk, meggyőződés arról, amit nem látunk. Őseink ebből merítettek bizonyosságot. Az olvasmány következő mondata már mintha egyenesen hozzánk szólna: „A hitből ismerjük meg, hogy a világot az Isten szava alkotta, vagyis a látható a láthatatlanból lett”.
Az Evangélium szívet melengető bátorítással kezdődik, és ez a bátorítás magától Jézustól jön: „Ne félj, te maroknyi nyáj, hisz Atyátok úgy látta jónak, hogy nektek adja országát”. A lelki életben fontos mozzanat, hogy mindenben Isten szeretete legyen a kiindulópontunk. Ha kérünk valamit Istentől imáinkban, kezdjük azzal, hogy megvalljuk Isten irántunk tanúsított szeretetét. Ha bűnbocsánatért esdeklünk, kezdjük azzal, hogy emlékezünk Jézus Nikodémusnak mondott szavaira: „Úgy szerette Isten a világot, hogy Egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz Benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3, 16). Ha baj, szenvedés, betegség ér bennünket, gondoljunk Szent Pál szép szavaira, hogy semmi sem képes elszakítani bennünket Isten szeretetétől, még a halál sem.
A bátorító szavak után Jézus buzdítása következik, hogy elfogyhatatlan kincset gyűjtsünk a mennyben, ahol nem fér hozzá tolvaj, és nem rágja szét azt a moly. A mostani gazdasági válságban ez a figyelmeztetés igen aktuálissá vált, hiszen mindannyian attól rettegünk, hogy egy nap valaki ráteszi kezét összekuporgatott kis pénzünkre a bankban és kezdhetjük a lemondásokat előröl. Ezért jó tudni, hogy létezik egy másik kincs is az életben, ez pedig jócselekedeteink bankja a mennyek országában, amit senki sem vehet el tőlünk. Erre a kincsre vonatkoznak Jézus szavai, hogy bármit is tettünk embertársaink javára az Ő nevében, azt Neki tettük és kincsünk megmarad az utolsó ítélet napjára, mint tanúság amellett, hogy nem csak magunknak éltünk, hanem tudtunk szeretni is.
A lelki életnek kettős dinamizmusa van. Az egyik mozgatóereje Isten irántunk való szeretete, aki hív bennünket, támogat és hazavár. A másik mozgatóereje a mi közreműködésünk a kegyelemmel, amit Jézus éberségnek nevez ebben az evangéliumi jelenetben. A földi élet a várakozás időszaka, a begyakorlás időszaka, az előkészület időszaka. Hogy mit mondunk majd Istennek a Vele való végleges találkozás pillanatában, azt már most előre meg kell tanulnunk, mint ahogyan valamikor tanultuk a verseket fejből.
Péter nem egészen értette, mit akart Jézus mondani, amikor szolgákhoz hasonlította tanítványait, akik várnak uruk érkezésére, ezért megkérdezte, hogy ezt a hasonlatot csak nekik szánta, vagy mindenkinek? Jézus első hallásra mintha kitérő választ adott volna, de igazában két dolgot mondott Péternek. Először azt mondta, hogy az éberség, a kegyelemmel való aktív közreműködés szükségessége minden hívőre vonatkozik. Másodszor azt mondta, hogy ez az éberség nem jelent csendes elvonultságot, hanem igenis sürgés-forgást a mindennapi teendők végzésében, de úgy, hogy mindig másokra irányul tekintetünk. A szolga nem azért van itt, hogy a saját jólétét keresse, hanem, hogy odafigyeljen mások szükségletére, és azonnal segítségükre siessen. Isten Országát ingyen kaptuk, egyszerűen azért, mert, mennyei Atyánk úgy látta ezt jónak. Higgyük, hogy minden mást, amit ad, vagy amit nem ad meg, szintén azért teszi, mert „úgy látja jónak”.
(Bölcs 18, 6-9; Zsid 11, 1-2. 8-19; Lk 12, 32-48)