Isten országát ingyen kaptuk – P. Szentmártoni Mihály SJ elmélkedése az évközi 19.
vasárnapra
Az évközi tizenkilencedik vasárnap első olvasmánya a Bölcsesség Könyvéből vett szakasz,
amelyből megtudjuk, hogy az ősatyák bátorságukat abból a hitből nyerték, amellyel
elfogadták Isten nekik tett esküjét, hogy egy nap megszabadítja népét. Mi is Isten
ígéreteiből élünk és minél mélyebben hiszünk abban, hogy Isten hű ígéreteihez, annál
nagyobb bátorsággal tudunk mi is szembenézni az élet viszontagságaival. A második
olvasmány a Zsidóknak írt levélből vett részlet, amely visszhangozza a Bölcsesség
Könyvét, amikor kifejti, hogy a hit szilárd bizalom abban, amit remélünk, meggyőződés
arról, amit nem látunk. Őseink ebből merítettek bizonyosságot. Az olvasmány következő
mondata már mintha egyenesen hozzánk szólna: „A hitből ismerjük meg, hogy a világot
az Isten szava alkotta, vagyis a látható a láthatatlanból lett”. Az Evangélium
szívet melengető bátorítással kezdődik, és ez a bátorítás magától Jézustól jön: „Ne
félj, te maroknyi nyáj, hisz Atyátok úgy látta jónak, hogy nektek adja országát”.
A lelki életben fontos mozzanat, hogy mindenben Isten szeretete legyen a kiindulópontunk.
Ha kérünk valamit Istentől imáinkban, kezdjük azzal, hogy megvalljuk Isten irántunk
tanúsított szeretetét. Ha bűnbocsánatért esdeklünk, kezdjük azzal, hogy emlékezünk
Jézus Nikodémusnak mondott szavaira: „Úgy szerette Isten a világot, hogy Egyszülött
Fiát adta oda, hogy aki hisz Benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3, 16).
Ha baj, szenvedés, betegség ér bennünket, gondoljunk Szent Pál szép szavaira, hogy
semmi sem képes elszakítani bennünket Isten szeretetétől, még a halál sem. A bátorító
szavak után Jézus buzdítása következik, hogy elfogyhatatlan kincset gyűjtsünk a mennyben,
ahol nem fér hozzá tolvaj, és nem rágja szét azt a moly. A mostani gazdasági válságban
ez a figyelmeztetés igen aktuálissá vált, hiszen mindannyian attól rettegünk, hogy
egy nap valaki ráteszi kezét összekuporgatott kis pénzünkre a bankban és kezdhetjük
a lemondásokat előröl. Ezért jó tudni, hogy létezik egy másik kincs is az életben,
ez pedig jócselekedeteink bankja a mennyek országában, amit senki sem vehet el tőlünk.
Erre a kincsre vonatkoznak Jézus szavai, hogy bármit is tettünk embertársaink javára
az Ő nevében, azt Neki tettük és kincsünk megmarad az utolsó ítélet napjára, mint
tanúság amellett, hogy nem csak magunknak éltünk, hanem tudtunk szeretni is. A
lelki életnek kettős dinamizmusa van. Az egyik mozgatóereje Isten irántunk való szeretete,
aki hív bennünket, támogat és hazavár. A másik mozgatóereje a mi közreműködésünk a
kegyelemmel, amit Jézus éberségnek nevez ebben az evangéliumi jelenetben. A földi
élet a várakozás időszaka, a begyakorlás időszaka, az előkészület időszaka. Hogy mit
mondunk majd Istennek a Vele való végleges találkozás pillanatában, azt már most előre
meg kell tanulnunk, mint ahogyan valamikor tanultuk a verseket fejből. Péter nem
egészen értette, mit akart Jézus mondani, amikor szolgákhoz hasonlította tanítványait,
akik várnak uruk érkezésére, ezért megkérdezte, hogy ezt a hasonlatot csak nekik szánta,
vagy mindenkinek? Jézus első hallásra mintha kitérő választ adott volna, de igazában
két dolgot mondott Péternek. Először azt mondta, hogy az éberség, a kegyelemmel való
aktív közreműködés szükségessége minden hívőre vonatkozik. Másodszor azt mondta, hogy
ez az éberség nem jelent csendes elvonultságot, hanem igenis sürgés-forgást a mindennapi
teendők végzésében, de úgy, hogy mindig másokra irányul tekintetünk. A szolga nem
azért van itt, hogy a saját jólétét keresse, hanem, hogy odafigyeljen mások szükségletére,
és azonnal segítségükre siessen. Isten Országát ingyen kaptuk, egyszerűen azért, mert,
mennyei Atyánk úgy látta ezt jónak. Higgyük, hogy minden mást, amit ad, vagy amit
nem ad meg, szintén azért teszi, mert „úgy látja jónak”. (Bölcs 18, 6-9; Zsid
11, 1-2. 8-19; Lk 12, 32-48)