Elmélkedések az Egyházról - P. Szabó Ferenc sorozatának 10. része: Mi az Egyház küldetése a mai világban?

Legutóbbi adásunkban arról szóltunk, hogy a zsinat szerint milyen legyen az Egyház, a katolikusok magatartása az ateizmussal, ateistákkal szemben. Jó, ha megkülönböztetjük – mint már János pápa ajánlotta – a fejlődő történelmi mozgalmakat a merev ideológiáktól, de még inkább meg kell különböztetnünk az élő embereket ideológiájuktól, a nem hívőket vallott ateista rendszerüktől. A jóakaratú és igazságot kereső nem hívőkkel párbeszédet kezdhetünk, kell is párbeszédet folytatnunk, hogy közösen előmozdítsuk az igazságosabb és testvéribb világ építését. A zsinati Egyház a világ szekularizálódását az idők jelének tekinti, de nem az ateizmust. Láttuk: elítéli azokat a társadalmi-politikai rendszereket, amelyek ateista ideológián alapulnak. A zsinat világosan megkülönbözteti a szekularizálódást (a latin saeculum világot jelent), tehát az „elvilágiasodást” és a földi világ értékeinek (tudomány, kultúra, politika) jogos önállóságát. Ezt a katolikus teológia alapján teszi: hiszen a teremtett világnak (teremtményeknek) megvan a saját törvénye, amelyet a Teremtő tiszteletben tart. Isten transzcendens, természeten túlmutató oksága nem helyettesíti a másodlagos, evilágban bennmaradó okokat, hanem létet adva felfokozza azok saját tevékenységét. Az elvilágiasodással összefüggő ateizmus pozitív mozzanata, hogy megtisztíthatja az istenhitet a babonás, mágikus elemektől, a hamis Isten-képektől. De ha a szekularizálódás szekularizmus lesz, vagyis Istent tagadó teljes evilágiság, akkor ezt el kell vetnünk, hiszen egydimenzióssá fokozza le az Isten képére teremtett és Istenhez rendelt embert. Az ateizmus ellen küzdenünk kell, mert az Isten-ellenes humanizmus, ha következetes, embertelen „humanizmus” lesz (H. de Lubac). A gondolatot átvette XVI. Benedek Caritas in veritate k. enciklikájában (78. p.): „Az a humanizmus, amely kirekeszti Istent, embertelen humanizmus.” Ezt világosan mutatják a modern Istent-tagadó totalitarizmusok. Ha ember az embernek istene (Marx), akkor csakhamar ember embernek farkasa lesz (Hobbes). Vagy ha a modernség metaforája a nietzschei „Isten meghalt” prófécia, a mai posztmodern kort az ember halála jellemzi (Claude Lévi-Strauss, Michel Foucault).
Karl Rahner évtizedekkel ezelőtt, figyelve az egyre terjedő vallási közönyt és ateizmust, a jövőt tekintve „diaszpóra-kereszténységről” beszélt. Az ún. keresztény országokban is egyre fogy a keresztények száma, vagy a megkereszteltek már csak névleg keresztények. A gyakorló keresztények már csak kis szigeteket alkotnak a szekularizált világban, ahol a tömeg úgy él, mintha Isten nem létezne. De az Egyháznak ebben a világban – meg az ún. „harmadik világ” missziós országaiban is, hirdetnie kell az Evangéliumot, Krisztust, akiben az emberek megtalálják az üdvösséget. Minden törvényes eszközzel harcolnunk kell az ateizmus ellen, miközben keressük a párbeszédet is a nem hívőkkel, ki kell igazítanunk hamis Isten-képünket és hiteles tanúságot kell tennünk Krisztusról.
Természetesen a katolikus egyház keresi a párbeszédet más vallások híveivel, főleg a nem katolikus keresztény testvérekkel (ökumenizmus). A GS 42. pontja szól az egyház és a politikai közösség (állam) viszonyáról is. Hangsúlyozza, hogy Krisztus Egyháza természeténél és küldetésénél fogva nincs hozzákötve semmilyen kultúrához, gazdasági, társadalmi vagy politikai rendszerhez. A zsinat nagy tisztelettel tekint mindarra, ami igaz, jó és igazságos a különféle emberi intézményekben. A keresztény hívek ne állítsák szembe vallási életüket/tevékenységüket a társadalmi-politikai tevékenységgel, igyekezzenek megvalósítani az isteni törvényt a társadalomban; ismerjék el a jogos pluralizmust, más hívők más véleményét, keressék az őszinte párbeszédet. (GS 43)
De a zsinat szerint (GS 44) az egyház nemcsak adni akar a világnak, hanem elismeri, hogy sok segítséget kap a mai világtól: „hálás lélekkel tapasztalja azt a sokféle segítséget, amelyet akár a maga közösségében, akár egyes gyermekeinek a személyében kap bármilyen rendű és rangú embertől. Akik előbbre viszik az emberi közösség ügyét a családi, a kulturális, a közgazdasági, valamint a nemzeti és nemzetközi politikai élet terén, azok Isten terve szerint nem csekély szolgálatot tesznek az egyházi közösségnek is, amely nem független a kívülről jövő hatásoktól. Sőt, az egyház megvallja, hogy sok hasznot merített és meríthet még ellenségeinek és üldözőinek támadásaiból is.”
A GS 45. pontja az említett szemlélet krisztológiai alapjára hivatkozik, visszautalva a LG 1. és 48. pontjaira. „Az egyház, miközben segít a világnak, és maga is sokat kap tőle, arra az egyre törekszik, hogy eljöjjön az Isten országa és megvalósuljon az egész emberi nem üdvössége. Mindaz a jó pedig, amit Isten népe nyújthat földi vándorlása idején a nagy emberi családnak, abból származik, hogy az Egyház ’az üdvösség egyetemes szakramentuma’, vagyis feltárja és a jelenben hatékony erővé teszi Isten emberszeretetének misztériumát. Isten Igéje ugyanis, aki által minden lett, maga is testet öltött, hogy mint tökéletes Ember, mindenkit üdvözítsen és egybe kapcsolja az egész mindenséget.” (Vö. LG 16, GS 22) Ez a szemlélet, valamit a GS 39. pontjában olvasható szakasz a feltámadásról és a végső átalakulásról, az új égről és új földről, emlékeztet a nagy tudós és gondolkodó, a jezsuita Pierre Teilhard de Chardin kozmikus víziójára, aki több írásában, pl. Az Isteni Miliő végén a Parúziáról szólva vallja, hogy ujjongó örömmel tölti el „a mi Földünk újraöntésének esztelen reménye.”
A GS I. részének 3. fejezete („Az emberi tevékenység a világban”) világosan Teilhard befolyásának köszönhető, amint szakemberek megmutatták. Több felszólaló hivatkozott Teilhard evolucionista és krisztológiai víziójára, aki viszont Szent Pál leveleit szokta idézni. H. de Lubac jezsuita teológus, Teilhard rendtársa és barátja, aki a zsinaton jelen volt, amikor a GS tervezetét vitatták, megmutatta, hogy a természet és természetfeletti viszonyának tisztázásában, valamint az emberi erőfeszítés megszentelésének kérdésében sokat segített a teilhard-i szemlélet. Teilhard nyomán Krisztus fényébe állították a világfejlődést, annak humanizálását az emberi tevékenység révén, amely előkészíti a nagy ostyát az átváltoztatásra: ezt az átistenítést a feltámadt Krisztus Lelke viszi végbe.
Walter Kasper bíboros (egy 1994-es tanulmányában) hangsúlyozta, hogy a II. vatikáni zsinat nem volt egyházcentrikus. A világ és az egyház megváltozott helyzetére való tekintettel az új evangelizálásban első prioritásnak az Istenhez való kapcsolatot jelöli meg. „Elsődlegessége ma nem az egyházra, hanem az Istenre vonatkozó kérdésnek van. A múlt századhoz képest ma alig találni harcos ateistákat. A helyzet sokkal rosszabb. Isten a legtöbb ember számára közömbös lett. Úgy élnek, minta Isten nem is létezne, akkor is, ha különös módon kapaszkodnak létébe. A mi funkcionális-technicizált korunkban sokan semmilyen megértést sem tanúsítanak a misztérium (titok) dimenziója iránt. Számukra csak a megállapítható és megvalósítható dolgok számítanak. Így ma a hit kezdeteire és alapjaira vagyunk utalva; a hit abc-jét újra meg kell tanulnunk; az élet- és tapasztalatszerű utakat kell feltárnunk Istenhez.”
A kereszténység, a katolikus egyház elkötelezi magát ma is a világ jövője építésében: az Isten- és a felebaráti szeretet egységéről szóló evangéliumi üzenet tanításával és tanúsításával megvilágítja a jövő útját, reménykedve készíti elő az abszolút jövőt, az Istennel való szeretetközösséget. A hívők kötelessége, hogy tanúságtételükkel számot adjanak az őket éltető reménységről (vö. 1Pét 3, 15-17). Ma már nem beszélhetünk tömeges megtérésekről. A Szaharában élt Boldog Charles de Foucauld példájára a diaszpórában élő kereszténynek egymagában is az egész kereszténységet kell képviselnie hiteles evangéliumi életével.
VI. Pál szavaival: „Ha az emberi tevékenység, a munka, az önmegtagadás, a haladás lendítője a reménység, azt mondhatjuk, hogy az Egyház mindazoknak, aki belé vetik bizalmukat, a legkiválóbb lendítő erőt ajánlja fel”: – az abszolút Jövő reményét.