Elmélkedések az egyházról - P. Szabó Ferenc sorozatának 9. része: Az Egyház és a modern világ

Az előző elmélkedésekben főleg a Lumen gentium kezdetű zsinati konstitúció tanítását követve világítottuk meg Krisztus Egyháza természetét, felépítését, belső életét, küldetését. A zsinaton Suenens belga bíboros tanácsára az atyák ezután ad extra, kifelé fordították tekintetüket, a világ felé, amelyben Isten újszövetségi népének küldetését teljesítenie kell. Hosszú viták után született meg a zsinat másik fontos konstitúciója, a Gaudium et spes kezdetű okmány, amelynek szövegtervezetét ötször átdolgozták, és végleges szövegét 1965. dec. 7-én, közvetlenül a zsinat bezárása előtt szavazták meg az atyák. Ebben a dokumentumban szembenéztek a modern világ kihívásaival: megvizsgálták, miként folytathat párbeszédet a katolikus Egyház a különböző világnézetű, hívő és nem hívő emberekkel, mit adhat a világnak és mit kaphat tőle.
A szakértők megfigyelték, hogy ebben az okmányban találkozhatunk olyan haladó teológusok eszméivel, mint Henri de Lubac és Teilhard de Chardin jezsuiták és Marie-Dominique Chenu és Yves Congar domonkosok. Jóllehet a GS főleg lelkipásztori jellegű, de azért fontos teológiai tanításokat is találunk benne, pl. a természet és természetfölötti viszonyáról, a földi valóságok autonómiájáról és isteni értelméről. A konstitúció vezéreszméjét így foglalhatjuk össze: Isten, amikor az embereknek kinyilatkoztatja magát mint Szeretet, egyúttal megvilágítja az emberi állapotot is, tehát az embert is kinyilatkoztatja önmagának. Ezzel függ össze a másik alapgondolat: az emberi élet és halál, Isten és üdvösségterve misztériuma Jézus Krisztusban tárul fel. Ugyanaz az Isten egyszerre Teremtőnk és Megváltónk; az emberi történelem és az üdvösségtörténet kezdete, középpontja és célpontja, Alfája és Ómegája Jézus Krisztus, minden ember Üdvözítője.
Ide kapcsolódik az a 22. pont, amely Karl Rahner szerint a zsinat egyik legfontosabb tanítását rögzíti: az üdvösségre való egyetemes meghívásról és a nem keresztények üdvösségéről van szó. Ez a pont egyébként visszautal a Lumen Gentium 16. pontjára: Jóllehet az Egyház az üdvösség egyetemes közvetítője, lehetséges az üdvözülés azok számára is, aki saját hibájukon kívül nem ismerték meg az Evangélium Krisztusát és Egyházát, de követik lelkiismeretük szavát, és készek a teljesebb igazság befogadására, ha azt felismerik. Mert Krisztus, „az Isten Fia valamiképpen minden emberrel egyesült, amikor testté lett.” És mivel nemcsak a keresztény hívők, hanem „minden jó szándékú ember szívében láthatatlan módon működik a kegyelem.” (vö. LG 16) ”Mivel Krisztus mindenkiért meghalt (vö. Róm 8,32), és mivel az embernek valójában csak egy végső hivatása van, mégpedig az isteni, vallanunk kell: a Szentlélek mindenkinek módot ad arra– Isten tudja, miképpen – , hogy részesedjék a húsvét titkában”. (GS 22)
Az Egyház, amelyet bensőséges kapcsolat fűz az emberiséghez, szolgálni akarja az embereket, olvassuk a konstitúció elején. Krisztus példájára részt akar venni az emberek örömeiben és reménykedéseiben (innen az okmány kezdőszavai: Gaudium et spes), szorongásába és szenvedésében. Amikor Isten népének hitéről tanúskodik és azt kifejti, párbeszédet kezd az emberekkel alapvető kérdésekről és az Evangélium fényét vetíti rájuk. Az okmány fejtegetéseinek középpontjában az ember és nagyszerű hivatása áll. Az Egyház kötelességének tartja, hogy vizsgálja az idők jeleit, „enélkül ugyanis nem adhatja meg a korszerű választ az örök emberi kérdésekre az evilági és túlvilági élet értelméről és a kettőnek egymással való összefüggéséről.” P. Congar a zsinat harmadik ülésszakáról készített jegyzeteiben ezeket írja: Az ’idők jelei’ kifejezésnek bibliai, krisztológiai és eszkatologikus jelentése van. „Arról van szó, hogy teljesen elismerjük a világnak, sőt magának az egyháznak a történetiségét, az egyházét annyiban, amennyiben a világhoz van kapcsolva (mert különbözik is tőle). A világban végbemenő történések visszhangot keltenek az egyházban, legalább oly módon, hogy kérdéseket intéznek hozzá. Az egyház nem tud mindig mindjárt válaszolni a kérdésekre, legalábbis nincsenek ’előre gyártott’ és minden szempontból kielégítő ’receptválaszai’. Mindebből pedig az a tanulság, hogy nem elégséges a mindenkori leckének egyszerű ismétlése.” – Így P. Congar. Ezzel kifejezte a II. vatikáni zsinat fő célkitűzését, amelyet XXIII. János pápa az aggiornamento, korszerűsödés szavakkal jelölt.
A GS 11. pontjában olvassuk: „Isten népe hiszi, hogy őt az Úr Lelke …vezérli; ez a hit indítja arra, hogy törekedjék felkutatni, melyek végül is az Isten jelenlétének és szándékainak jelei a kortársakkal együtt átélt eseményekben, igényekben és vágyakozásokban.” Az Egyház a hit fényében vizsgálja azokat az értékeket, amelyeket a mai ember nagyra tart, hogy azokat visszavezesse isteni forrásukhoz. Amikor leírja a változó és a válságon áteső mai világot, a konstitúció kitér a társadalmi, lélektani, erkölcsi és vallási változásokra, majd szól az egyensúlyhiányról, az igazságtalanságokról, a személyek kibontakozását akadályozó anyagelvűségről, majd azt állítja, hogy egyedül a keresztény hit ad választ a rossz, a szenvedés és a halál, a történelem végső értelme kérdéseire.
A GS 19.-21. pontjai hosszabban foglakoznak az ateizmus modern jelenségével (bár nem sorolják az idők jelei közé), annak fajtáival és gyökereivel, az ateista rendszerekkel, majd az Egyház magatartásával az ateizmussal szemben. Amikor az istentagadás fajtáiról esik szó (az ember fölmagasztalása, természettudományos ideológia, a keresztények nem hiteles tanúságtétele), nem történik említés a kommunista harcos ateizmusról (egyesek szerint óvatosságból, mert megkezdődött az Ostpolitik, a vatikáni párbeszéd a kommunista országokkal). Az ateista rendszerekről szóló 20. pont második részében sem nevezik meg a marxista-kommunista ateizmust, de világosan arról van szó: „A mai ateizmus formái közül nem hagyandó figyelmen kívül az sem, amely az emberi fölszabadulást elsősorban a gazdasági és társadalmi fölszabadulástól várja, s hangoztatja, hogy a vallás természeténél fogva állja útját ennek a fölszabadulásnak, mert egy jövendő élet ábrándjával kecsegteti az embert, s ez visszatartja őt a földi társadalom építésétől. Ahol ennek a fölfogásnak hívei hatalomra jutnak, hevesen támadják a vallást, az ateizmust pedig, kivált az ifjúság nevelésében, a közhatalom rendelkezésére álló eszközök alkalmazásával terjesztik.”
Milyen legyen az Egyház magatartása az ateizmussal szemben? Erre a kérdésre válaszol a 21. pont. „Az Egyház, hűségesen Istenhez és emberhez, nem tehet mást, mint hogy fájdalommal, de teljes határozottsággal elítélje, miként korábban is tette, ezeket az ártalmas tanításokat és cselekedeteket.” És itt a jegyzetben utalás van a kommunista ateizmust elítélő pápai körlevelekre, mindenekelőtt XI. Piusz 1937-es Divini Redemptoris k. körlevelére. Az Egyház igyekszik megérteni az istentagadás okait, helyesen előadni saját tanítását és híveit a hiteles tanúságtételre buzdítja. „Az Egyház, jóllehet teljesen elutasítja az ateizmust, őszintén vallja, hogy minden embernek, hívőknek és nem hívőknek egyaránt együtt kell működniük e világ helyes építésében, melyben közösen élnek, ami természetesen lehetetlen őszinte és okos dialógus nélkül.” A zsinat idején és utána kibontakozó katolikus-marxista párbeszéd ígéretesnek indult, de később magára vonta egyes katolikus gondolkodók kritikáját. Mert jóllehet katolikus részről őszinte volt, nem bizonyult mindig okosnak: a katolikus baloldali értelmiségiek Nyugat-Európában, Latin-Amerikában pedig a felszabadítás-teológia elméleti és gyakorlati hívei túlzottan engedtek a marxista társadalmi kritika egyoldalúságainak, másrészt az ún. Keleti politika művelői a dialógus nevében sok engedményt tettek egyházi ügyekben a kommunista hatalom képviselőinek, akiknek a dialógus, miként a békemozgalom is csak álcának volt jó a vallást és az egyházat elnyomó törekvésükben. Jórészt pusztába kiáltó szó maradt a zsinat felhívása, amikor a vallásszabadság és az emberi jogok védelmét követelte az ateista rendszerektől. Továbbá: „az ateistákat emberségesen” hívta, „hogy nyitott szívvel szemléljék Krisztus Evangéliumát.”