Elmélkedések az Egyházról - P. Szabó Ferenc sorozatának 8. része: Az Egyház isteni és emberi arca

A Lumen gentium fontos, sokat vitatott 8. pontja „az Egyház látható és kegyelmi valóságának” viszonyáról szól. A zsinat a megtestesült Ige misztériumának analógiájára beszél isteni és emberi arculatról: a látható szervezet szolgál a testet éltető Szentléleknek az egyházi test növekedésére. Olvassuk a zsinati szöveget: „Az egyetlen közvetítő, Krisztus, szent Egyházát – a hit, a remény és a szeretet közösségét – ezen a földön látható szervezetként alapította és tartja fönn szüntelen, s általa árasztja mindenkire az igazságot és a kegyelmet. De a hierarchikus szervezettel ellátott társaságot és Krisztus misztikus testét, a látható gyülekezetet és a kegyelmi közösséget, a földi egyházat és a mennyei javakban bővelkedő egyházat nem szabad két valóságnak tekintenünk, hanem emberi és isteni elemekből álló, egy összetett valóságot alkotnak. Ezért nem közönséges analógia alapján a megtestesült Ige misztériumához hasonlít. Amint ugyanis az isteni Igének a fölvett természet mint az üdvösség Vele elválaszthatatlanul egyesült élő szerve szolgál, ugyanígy szolgál az Egyház társadalmi szerkezete az őt éltető léleknek, Krisztus Lelkének a test növekedésére (vö. Ef 4,16).”
A zsinati konstitúciónak ez a 8. pontja az Efezusi levélen kívül kétszer hivatkozik a jegyzetekben XIII. Leó Satis cognitum kezdetű és XII. Piusz Mystici corporis kezdetű körlevelére. A zsinati atyák attól a tévedéstől akartak óvni, amely szétválasztja az egyetlen isteni-emberi valóságot, miként ezt az első századokban a krisztológiai eretnekségek tették Krisztus istenemberi valóságával. Már XIII. Leó figyelmeztetett: Veszélyes tévedésben vannak, akik a saját fantáziájuk szerint alakítják egyházképüket, és az egyházat teljesen rejtettnek, láthatatlannak képzelik, de tévednek azok is, akik az egyházat kizárólag emberi intézménynek, látható szervezettel, jogi renddel, szertartásokkal ellátott szociológiai valóságnak tekintik. XII. Piusz is, és most a II. vatikáni zsinat is megismételte a figyelmeztetést, hiszen napjainkban is tapasztalható az az irányzat, amely feloldja az egyház paradoxonát úgy, hogy mellőzik vagy tagadják akár az isteni, akár az emberi oldalt.
Ismeretes, hogy a katolikus és protestáns egyházfogalom eltér ezen a ponton. A reformátorok a lelki, pneumatikus, láthatatlan egyházat hangsúlyozták, és a látható szervezetet lebecsülték vagy elvetették. Az újabb időkben – részben az ökumenikus párbeszéd hatására – kezd módosulni ez a szemlélet. Henri de Lubac írja: „Az Újszövetségben semmi sem sugallja a (kizárólag) láthatatlan egyház eszméjét. Nem redukáljuk le Krisztus Titokzatos Testét a római egyház kereteire, de nem is oldjuk fel ezt az Egyházat valamiféle teljesen ’misztikus’ testben. Valljuk azt, hogy az Egyház titokzatosan túlmutat a saját láthatósága határain, és hogy – mintegy lényegénél fogva – mindig önmagán túlra utal.” Igaz, az első zsinati szkémán érezhető volt az az egyoldalú szemlélet, amely az Egyházat szinte kizárólag hierarchikusan szervezett közösségnek, jogi intézménynek tekintette, homályban hagyva a dinamikus kegyelmi közösséget, amelyet a feltámadt Krisztus Lelke éltet. Ez az egyháztan csaknem hierarchiológia volt. A Zsinat viszont hangsúlyozta: Az Egyház „a hit, a remény és a szeretet közössége”, amelyet Krisztus Lelke éltet. Továbbá: az Egyház „Krisztusban mintegy szentsége (szakramentuma), vagyis jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének.”
Hisszük tehát a szent Egyházat, amely a Szentlélek műve. Hisszük a látható társaságot és a misztikus valóságot, valljuk az emberi és az isteni arculat különbözőségét és egységét. Ez a hit óv meg bennünket az egyháztani monofizitizmustól, amely az Egyházban levő emberi elemeket tagadja vagy mintegy isteníti. Csak így lehet beszélni az Egyház bűneiről és az állandóan sürgető megújulásról, reformokról.
Láttuk, hogy a zsinat átvette az Egyház=Krisztus Teste páli allegóriát: az egyházi testet a Fő élteti, a hívők közösségének megszentelője a feltámadt Krisztus Lelke, a Szentlélek. Ezért állítja a zsinat, hogy az Egyház szent. Amint a Hiszekegyben valljuk: egy, szent, katolikus, apostoli. De a megtestesülés analógiája csak bizonyos mértékig alkalmazható az egyházra. Mert a Fő, Krisztus, bűn nélkül való, mert az emberi természet az istenivel tökéletesen egyesült a második isteni Személyben. Az egyházi Test a Fő kegyelméből részesedik, de tagjai bűnös emberek. A konstitúció hangsúlyozza: „Krisztus ’szent, ártatlan, szeplőtelen’ (Zsid 7,26), ’bűnt nem ismert’ (2Kor 5,21), s csak azért jött, hogy a nép bűneit engesztelje ki (vö. Zsid 2,17), a bűnösöket is magába foglaló Egyház viszont egyszerre szent és mindig megtisztulásra szorul, ezért szüntelenül a bűnbánat és a megtisztulás útját járja.”
A zsinat az Egyház bűnös tagjairól beszél. De mondhatjuk-e azt, hogy a szent Egyház maga bűnös? Egyes értelmezők szerint a zsinati szöveg többet állít, mint azt, hogy tagjai bűnösök. Ez a hagyományos tanítás. Husz és Wiclif tévedéseivel szemben a Konstanzi zsinat definiálta, hogy a bűnösök az Egyház igazi tagjai maradnak, mintegy elvetve az első századok eretnekségeit (a montanizmust és a donatizmust), valamint a XII. századi katarok (tiszták) tévedését. Az egyházatyák a középkorig nemcsak az Egyház bűnös tagjairól beszéltek (ez a tanítás a trentói zsinat utáni skolasztikus teológiában vált klasszikussá), hanem szerintük a tagok bűne kihat magára az Egyház természetére is. A II. vatikáni zsinat is arról a bűnös közösségről beszél, amely az Egyházat alkotja, tehát az „Ecclesia semper reformanda” helyes elvéről. Itt meg kell említenünk Stephan László eisenstadti püspök zsinati felszólalását: „A bűn Isten szent Egyházában.” Szakértők szerint ennek a felszólalásnak köszönhető, hogy a LG 8. pontjába bele került a most elemzett szakasz. Karl Rahnerrel megjegyezhetjük, hogy a zsinat nem tárgyalta kielégítő módon a kényes témát. Több zsinati atya látta a probléma fontosságát ökumenikus szempontból, de teológiailag nem mélyítetté el az „Egyház bűne” kérdését. Maga Karl Rahner és Yves Congar alaposabban tárgyalták a témát.
Most túllépve a zsinati szövegen röviden vázolom e teológusok nézetét. A katolikus Egyház tanítása szerint valaki az Egyház testéhez tartozhat, még ha halálos bűnt követett is el. Szent Ágoston kifejezésével a bűnösök testükkel az Egyház testéhez tartoznak, de szívükkel nem („corpore, non corde”). De mivel valóban az Egyház testéhez tartoznak, tetteikkel, bűneikkel valamiképpen az Egyházat minősítik. Az Egyház nem áll szemben a bűnös tagokkal mint intézmény vagy hierarchia (abszolutizált lényeg), hanem ezek a tagok részét alkotják. A zsinati szöveg elkerüli a „bűnös Egyház” kifejezést, de a szöveg mögött az a gondolat húzódik meg, hogy a bűnös tagok magát az Egyházat érintik, a bűnös tagok „megsebzik” a testet. Itt idézhetjük XVI. Benedek levelét, amelyet az írországi katolikusokhoz intézett a gyermekeken elkövetett szexuális visszaélések orvoslására. Az 5. pontban írja a pápa: „E levelemmel arra buzdítalak mindnyájatokat, mint Isten népének írországi tagjait, hogy gondolkodjatok el a sebeken, amelyeket Krisztus teste kapott, s azokon az alkalmasint fájdalmas gyógymódokon, amelyek szükségesek e sebek bekötözéséhez és begyógyításához.” A Szentatya világosan Krisztus Teste sebeiről beszél: a kiskorúakon elkövetett súlyos szexuális bűnök megsebezték az Egyházat, beszennyezték a közösséget.
Ezért hangoztatja a zsinati szöveg, hogy a bűnösök Egyháza megtisztulásra szorul („semper purificanda”), hogy a bűnbánatnak és a megújulásnak útját járja szüntelenül („poenitentiam et renovationem continuo prosequitur”). És a 9. pont végén még ezt olvassuk: Isten kegyelme megerősíti, hogy a Szentlélek hatására „állandóan megújuljon” („seipsam renovare non desinat”). Karl Rahner megjegyzi: mindez legalább erkölcsi megújulást feltételez. Az Egyház, Krisztus Teste részesedik a Fő dicsőségében, így igazi, de még tökéletlen szentséget birtokol. Az eszkatologikusan győzedelmes kegyelem már működik a zarándok Egyházban, és megőrzi a bűnösök Egyházát a romlástól, a hűtlenségtől.
Befejezésül olvassuk el a 8. pont végét: „Az Egyház ’a világtól elszenvedett üldözések és az Istentől kapott vigasztalások közepette járva zarándokútját’ (Szent Ágoston: De Civ. Dei, XVIII, 51, 2), az Úr keresztjét és halálát hirdeti, amíg el nem jön (vö. 1Kor 11,26). Megerősíti azonban a föltámadott Úr ereje, hogy külső-belső bajait és nehézségeit türelemmel és szeretettel legyőzze, és az ő misztériumát, jóllehet árnyékszerűen, mégis hűségesen kinyilvánítsa a világnak, míg végezetül teljes világosságában megmutatkozik.”