Elmélkedések az egyházról – P. Szabó Ferenc sorozatának 7. része: A pápa és a püspöki
kollégium
Korábban már jeleztük, hogy a II. vatikáni zsinat főleg a pápa és a püspökök kapcsolatának,
a püspöki kollegialitásnak kidolgozásával egészítette ki az I. vatikáni zsinatot.
Éppen e kérdés zsinati tárgyalása adott okot talán a leghevesebb vitákra a haladó
és konzervatív atyák között. Kevéssel a zsinat befejezése után, az 1969-ben megtartott
2. püspöki szinódus visszatért a kollegialitás gyakorlati következményeire, a Szentszék
és a püspökkari konferenciák kapcsolatait vitatta meg. A Lumen gentium
a hierarchiáról szóló 3. fejezetben, a 22. pontban foglalkozik a kényes kérdéssel.
Természetesen, e pont kapcsolatos az előzőkkel, amelyekről már szóltunk: a püspökség
apostoli eredete (19), az apostoli folytonosság (20), a püspökszenteléssel az apostolutódok
megkapják az egyházirend teljességét (21). Most a 22. pontban a zsinat megmagyarázza
püspöki kollegialitás jelentését, illetve a pápa és a püspöki testület viszonyát.
A kollégium szóról ezt mondja a zsinat: Az Úr kollégium vagyis állandó együttes
(ad modumcollegii seu coetus stabilis) szervezte meg az apostolokat.
„Amint az Úr rendelkezése alapján Szent Péter és a többi apostol egyetlen apostoli
kollégiumot alkot, úgy kapcsolódnak egymáshoz a római pápa, Szent Péter utóda és az
apostolok utódai, a püspökök. (…) A püspöki testület tagjává a szentségi fölszentelés,
valamint a kollégium fejével és tagjaival való hierarchikus közösség által válik valaki.
A püspökök kollégiumának vagy testületének csak akkor van hatalma, ha a római pápával,
Péter utódával mint fejével együtt fogjuk fel, az ő primátusi hatalma minden pásztor
és hívő fölött csorbítatlan marad.” Az I. vatikáni zsinatra állandóan visszautalnak.
Már a „kollégium” kifejezés is kétértelműnek tűnt egyes konzervatív atyáknak, ezért
fűzték hozzá: „seu coetus stabilis”, vagyis állandó együttes. A dokumentum
a collegium, ill. coetus kifejezések mellett még használja az ordo
(egyházirend) és a corpus (testület) kifejezéseket is, amely szinonimákat a
régi egyházi hagyományban is megtaláljuk. Igaz, a Szentírás nem használja a kollégium
kifejezést, de az alapvető valóságról, a Tizenkettő testületéről gyakran beszél, és
megkülönbözteti Pétert, a testület fejét, a többi apostoltól. Láttuk már, hogy az
ontológiai (nemcsak jogi) hatalmat a püspökszentelés adja át a püspököknek hármas
tisztségük (tanítás, szentségek kiszolgáltatása, kormányzás) gyakorlásához. A joghatóság
(jurisdikció) csupán e hatalom, illetve a tisztségek konkrét gyakorlásának területét
és alanyait jelöli ki. A középkori teológia szétválasztotta az egyházirendből eredő
hatalmat és a jurisdikciót, és lassan elhalványult a kollegialitás eszméje, amely
pedig erős volt az első századokban. Idővel meggyöngült a kapcsolat a kollégium fejével,
a pápával és a többi püspökkel is. A Lumengentium 1962-es szkémájában
nem volt világos a tan megfogalmazása, két év kellett, hogy tisztázzák a problémát,
nevezetesen a püspökszentelés szentségi mivoltát, amely a kollegialitás egyik gyökere,
a másik a kollégium fejével, a pápával és tagjaival való hierarchikus közösség. A
kettő egyébként szorosan összefügg: az ordo episcoporum révén a püspök a kollégium
tagja lesz, és ez magában foglalja azt is, hogy a kollégium fejével, a pápával és
tagjaival tényleges közösségben marad és így gyakorolja hármas megbízatását. Erről,
a püspöki szolgálat gyakorlásáról később a LG 24-27 pontjai részletesen írnak, a 28.
pont a papokról, a 29. pedig a diakónusokról szól. De térjünk vissza a 22. ponthoz,
a pápa és a püspöki kollégium tagjainak viszonyához. Már jeleztem, hogy meglepően
sokszor visszautalás történik az I. vatikáni zsinatra, a pápai primátus állítására,
mivel egyes zsinati atyák attól tartottak, hogy az új egyháztan, a kollegialitás határozott
kidomborítása csorbát ejt a pápai primátuson, amelyet az I. Vatikánum definiált. Tudjuk,
hogy a Pastor aeternus kezdetű konstitúció elismerte a pápának mindazt a hatalmat,
ami őt mint Péter utódát megilleti. Ez a dogma azonban nem csorbította a püspökök
hatalmát. De a jogi szempontból definiált primátus és a pápai tanítóhivatal tévedhetetlenségének
kihirdetése alkalmat adott arra, hogy egyes teológusok a pápa primátusát a püspöki
kollégiumtól elszakítva szemléljék, vagy legalábbis a kollegialitás eszméjét homályban
hagyják. Már a II. vatikáni zsinat előtt megjelent egyháztani tanulmányok rámutattak
e szemlélet egyoldalúságára, a túlságosan abszolutisztikus értelmezésekre, főleg a
püspöki rendről szóló tan meghatározatlanságára. Láttuk, hogy a II. vatikáni zsinat
tisztázta a püspökszentelés kérdését, és ezzel megvetette az alapot a kollegialitás
helyes eszméjéhez, illetve helyesen egyesítette a kollégium két összetevőjét: a Fő,
a pápa) és a többi tag (püspökök) közötti viszonyt a komplementaritás szempontjából
tekintette. A kollegialitás közös nevezője alá vette a pápát és a többi püspököt. De
a pápa és a kollégium püspöktagjai közötti viszony nem fordítható meg, nincs szimmetria,
kölcsönös függés, hiszen a pápa egyedül is cselekedhet, a püspökök viszont sohasem
gyakorolhatják hatalmukat a fő, a pápa nélkül, amint ezt Joseph Ratzinger professzor
annakidején hangsúlyozta. Ezek az állítások csupán jogi szinten maradnak, és
kizárólag azt írják le, hogy a tekintély mennyiben hozhat jogilag érvényes döntéseket.
De ha a kérdést morális oldalról tekintjük, más eredményre jutunk. Erkölcsi
szempontból nézve a két lelki hatalom kapcsolatát: a pápa gyakorlatilag sohasem mellőzheti,
hanyagolhatja el a többi püspök véleményét (a csalatkozhatatlanság kérdésében), és
velük együtt az egyetemes egyház hangjára is figyelni kell. Másrészt viszont a püspököknek
is kezdeményezniük kell, segíteniük a pápát, esetleg bírálniuk is egyetemes felelőssége
gyakorlásában. Joseph Ratzinger szerint az igazi probléma a jogi és erkölcsi szint
közötti belső viszony tisztázása. Mihelyt elhanyagolják az egyiket a másik kárára,
egyoldalú megoldások születnek. A II. vatikáni zsinat egyháztana e kérdésben kiegyensúlyozott
megoldást hozott, amikor figyelembe vette az I. Vatikánumot, de pontosította a pápa
és a püspökök viszonyát a kollegialitás kidolgozásával. A Lumen gentium 22. pontjának
utolsó paragrafusa a kollegialitás gyakorlati megvalósítását tárgyalja. A testület
az egyetemes zsinaton gyakorolja ünnepélyes módon az egész egyházra kiterjedő
lelki hatalmát. Soha sem lehetséges olyan egyetemes zsinat, amelyet Péter utóda, a
pápa jóvá nem hagyott, vagy legalábbis nem fogadott el ilyennek. Róma püspöke előjoga,
hogy összehívja a zsinatokat, elnököljön rajtuk és jóváhagyja döntéseit. Ugyanazt
a kollegiális hatalmat gyakorolhatják a földkerekség püspökei a pápával együtt, ha
a testület feje kollegiális ténykedésre szólítja fel őket, vagy legalábbis jóváhagyja
vagy szabadon elfogadja a sokhelyütt élő püspökök közös ténykedését, hogy ezáltal
kollegiális cselekmény jöjjön létre. A zsinati szöveg világosan nem mondja meg, hogy
a kollegiális aktus mennyiben rendes vagy rendkívüli, csupán kijelenti, hogy lehetségesek
az egyetemes kollégium zsinaton kívüli aktusai. Azt nem kell külön hangsúlyoznunk,
hogy ez a kérdéskör, nevezetesen a pápai primátus (általában a pápaság intézménye)
milyen fontos az ökumenikus párbeszédben. P. Yves Congar szerint VI. Pál többször
kijelentette: tudatában van annak, hogy a legnagyobb akadály a keresztények egysége
útján ő maga mint pápa, jóllehet küldetése a kommunió, szeretetközösség szolgálata.
Kétségtelen, hogy sok függ a pápai tekintély gyakorlásának stílusától. Ha Péter utóda
nem uralkodni akar, hanem szolgálni, elöljárni a szeretetben, elszakadt testvéreink
kevesebb nehézséget támasztanak a pápaság intézménye ellen. Sajnos, a katolikus egyházon
belül is terjedő Róma-ellenes komplexus, kritika nem mindig alaptalan. „Pápa: igen,
de nem ez a pápa!”, hangoztatják a progresszisták. „Olyan pápát akarunk, amilyen régen
volt!” – hangoztatják a Piuszok idejét visszakívánó tradicionalisták. De az Egyházat
szerető katolikusok itt és most, a mindenkori pápának engedelmeskednek, még ha a római
központban éppúgy, mint a helyi egyházakban, vannak is hibák, mulasztások, árnyak.
Mert Krisztus Lelke működik az Egyházban, ezért szent, bár bűnös tagokból áll, és
ezért állandóan bűnbánatra és megtisztulásra szorul.