2010-07-21 16:01:59

Elmélkedések az egyházról – P. Szabó Ferenc sorozatának 7. része: A pápa és a püspöki kollégium


Korábban már jeleztük, hogy a II. vatikáni zsinat főleg a pápa és a püspökök kapcsolatának, a püspöki kollegialitásnak kidolgozásával egészítette ki az I. vatikáni zsinatot. Éppen e kérdés zsinati tárgyalása adott okot talán a leghevesebb vitákra a haladó és konzervatív atyák között. Kevéssel a zsinat befejezése után, az 1969-ben megtartott 2. püspöki szinódus visszatért a kollegialitás gyakorlati következményeire, a Szentszék és a püspökkari konferenciák kapcsolatait vitatta meg.
A Lumen gentium a hierarchiáról szóló 3. fejezetben, a 22. pontban foglalkozik a kényes kérdéssel. Természetesen, e pont kapcsolatos az előzőkkel, amelyekről már szóltunk: a püspökség apostoli eredete (19), az apostoli folytonosság (20), a püspökszenteléssel az apostolutódok megkapják az egyházirend teljességét (21). Most a 22. pontban a zsinat megmagyarázza püspöki kollegialitás jelentését, illetve a pápa és a püspöki testület viszonyát. A kollégium szóról ezt mondja a zsinat: Az Úr kollégium vagyis állandó együttes (ad modum collegii seu coetus stabilis) szervezte meg az apostolokat. „Amint az Úr rendelkezése alapján Szent Péter és a többi apostol egyetlen apostoli kollégiumot alkot, úgy kapcsolódnak egymáshoz a római pápa, Szent Péter utóda és az apostolok utódai, a püspökök. (…) A püspöki testület tagjává a szentségi fölszentelés, valamint a kollégium fejével és tagjaival való hierarchikus közösség által válik valaki. A püspökök kollégiumának vagy testületének csak akkor van hatalma, ha a római pápával, Péter utódával mint fejével együtt fogjuk fel, az ő primátusi hatalma minden pásztor és hívő fölött csorbítatlan marad.”
Az I. vatikáni zsinatra állandóan visszautalnak. Már a „kollégium” kifejezés is kétértelműnek tűnt egyes konzervatív atyáknak, ezért fűzték hozzá: „seu coetus stabilis”, vagyis állandó együttes. A dokumentum a collegium, ill. coetus kifejezések mellett még használja az ordo (egyházirend) és a corpus (testület) kifejezéseket is, amely szinonimákat a régi egyházi hagyományban is megtaláljuk. Igaz, a Szentírás nem használja a kollégium kifejezést, de az alapvető valóságról, a Tizenkettő testületéről gyakran beszél, és megkülönbözteti Pétert, a testület fejét, a többi apostoltól. Láttuk már, hogy az ontológiai (nemcsak jogi) hatalmat a püspökszentelés adja át a püspököknek hármas tisztségük (tanítás, szentségek kiszolgáltatása, kormányzás) gyakorlásához. A joghatóság (jurisdikció) csupán e hatalom, illetve a tisztségek konkrét gyakorlásának területét és alanyait jelöli ki. A középkori teológia szétválasztotta az egyházirendből eredő hatalmat és a jurisdikciót, és lassan elhalványult a kollegialitás eszméje, amely pedig erős volt az első századokban. Idővel meggyöngült a kapcsolat a kollégium fejével, a pápával és a többi püspökkel is. A Lumen gentium 1962-es szkémájában nem volt világos a tan megfogalmazása, két év kellett, hogy tisztázzák a problémát, nevezetesen a püspökszentelés szentségi mivoltát, amely a kollegialitás egyik gyökere, a másik a kollégium fejével, a pápával és tagjaival való hierarchikus közösség. A kettő egyébként szorosan összefügg: az ordo episcoporum révén a püspök a kollégium tagja lesz, és ez magában foglalja azt is, hogy a kollégium fejével, a pápával és tagjaival tényleges közösségben marad és így gyakorolja hármas megbízatását. Erről, a püspöki szolgálat gyakorlásáról később a LG 24-27 pontjai részletesen írnak, a 28. pont a papokról, a 29. pedig a diakónusokról szól.
De térjünk vissza a 22. ponthoz, a pápa és a püspöki kollégium tagjainak viszonyához. Már jeleztem, hogy meglepően sokszor visszautalás történik az I. vatikáni zsinatra, a pápai primátus állítására, mivel egyes zsinati atyák attól tartottak, hogy az új egyháztan, a kollegialitás határozott kidomborítása csorbát ejt a pápai primátuson, amelyet az I. Vatikánum definiált. Tudjuk, hogy a Pastor aeternus kezdetű konstitúció elismerte a pápának mindazt a hatalmat, ami őt mint Péter utódát megilleti. Ez a dogma azonban nem csorbította a püspökök hatalmát. De a jogi szempontból definiált primátus és a pápai tanítóhivatal tévedhetetlenségének kihirdetése alkalmat adott arra, hogy egyes teológusok a pápa primátusát a püspöki kollégiumtól elszakítva szemléljék, vagy legalábbis a kollegialitás eszméjét homályban hagyják. Már a II. vatikáni zsinat előtt megjelent egyháztani tanulmányok rámutattak e szemlélet egyoldalúságára, a túlságosan abszolutisztikus értelmezésekre, főleg a püspöki rendről szóló tan meghatározatlanságára. Láttuk, hogy a II. vatikáni zsinat tisztázta a püspökszentelés kérdését, és ezzel megvetette az alapot a kollegialitás helyes eszméjéhez, illetve helyesen egyesítette a kollégium két összetevőjét: a Fő, a pápa) és a többi tag (püspökök) közötti viszonyt a komplementaritás szempontjából tekintette. A kollegialitás közös nevezője alá vette a pápát és a többi püspököt.
De a pápa és a kollégium püspöktagjai közötti viszony nem fordítható meg, nincs szimmetria, kölcsönös függés, hiszen a pápa egyedül is cselekedhet, a püspökök viszont sohasem gyakorolhatják hatalmukat a fő, a pápa nélkül, amint ezt Joseph Ratzinger professzor annakidején hangsúlyozta. Ezek az állítások csupán jogi szinten maradnak, és kizárólag azt írják le, hogy a tekintély mennyiben hozhat jogilag érvényes döntéseket. De ha a kérdést morális oldalról tekintjük, más eredményre jutunk. Erkölcsi szempontból nézve a két lelki hatalom kapcsolatát: a pápa gyakorlatilag sohasem mellőzheti, hanyagolhatja el a többi püspök véleményét (a csalatkozhatatlanság kérdésében), és velük együtt az egyetemes egyház hangjára is figyelni kell. Másrészt viszont a püspököknek is kezdeményezniük kell, segíteniük a pápát, esetleg bírálniuk is egyetemes felelőssége gyakorlásában. Joseph Ratzinger szerint az igazi probléma a jogi és erkölcsi szint közötti belső viszony tisztázása. Mihelyt elhanyagolják az egyiket a másik kárára, egyoldalú megoldások születnek. A II. vatikáni zsinat egyháztana e kérdésben kiegyensúlyozott megoldást hozott, amikor figyelembe vette az I. Vatikánumot, de pontosította a pápa és a püspökök viszonyát a kollegialitás kidolgozásával.
A Lumen gentium 22. pontjának utolsó paragrafusa a kollegialitás gyakorlati megvalósítását tárgyalja. A testület az egyetemes zsinaton gyakorolja ünnepélyes módon az egész egyházra kiterjedő lelki hatalmát. Soha sem lehetséges olyan egyetemes zsinat, amelyet Péter utóda, a pápa jóvá nem hagyott, vagy legalábbis nem fogadott el ilyennek. Róma püspöke előjoga, hogy összehívja a zsinatokat, elnököljön rajtuk és jóváhagyja döntéseit. Ugyanazt a kollegiális hatalmat gyakorolhatják a földkerekség püspökei a pápával együtt, ha a testület feje kollegiális ténykedésre szólítja fel őket, vagy legalábbis jóváhagyja vagy szabadon elfogadja a sokhelyütt élő püspökök közös ténykedését, hogy ezáltal kollegiális cselekmény jöjjön létre. A zsinati szöveg világosan nem mondja meg, hogy a kollegiális aktus mennyiben rendes vagy rendkívüli, csupán kijelenti, hogy lehetségesek az egyetemes kollégium zsinaton kívüli aktusai.
Azt nem kell külön hangsúlyoznunk, hogy ez a kérdéskör, nevezetesen a pápai primátus (általában a pápaság intézménye) milyen fontos az ökumenikus párbeszédben. P. Yves Congar szerint VI. Pál többször kijelentette: tudatában van annak, hogy a legnagyobb akadály a keresztények egysége útján ő maga mint pápa, jóllehet küldetése a kommunió, szeretetközösség szolgálata. Kétségtelen, hogy sok függ a pápai tekintély gyakorlásának stílusától. Ha Péter utóda nem uralkodni akar, hanem szolgálni, elöljárni a szeretetben, elszakadt testvéreink kevesebb nehézséget támasztanak a pápaság intézménye ellen. Sajnos, a katolikus egyházon belül is terjedő Róma-ellenes komplexus, kritika nem mindig alaptalan. „Pápa: igen, de nem ez a pápa!”, hangoztatják a progresszisták. „Olyan pápát akarunk, amilyen régen volt!” – hangoztatják a Piuszok idejét visszakívánó tradicionalisták. De az Egyházat szerető katolikusok itt és most, a mindenkori pápának engedelmeskednek, még ha a római központban éppúgy, mint a helyi egyházakban, vannak is hibák, mulasztások, árnyak. Mert Krisztus Lelke működik az Egyházban, ezért szent, bár bűnös tagokból áll, és ezért állandóan bűnbánatra és megtisztulásra szorul.








All the contents on this site are copyrighted ©.