Madeleine Delbrêl: világi apostol Párizs munkásnegyedében - P. Szabó Ferenc jegyzete

Az új evangelizálás problémáiról eszmélődve ez alkalommal felidézzük egy modern világi apostol, a francia Madeleine Delbrêl (1904-1964) életét, aki jóval a zsinat előtt, a francia munkásmisszió kezdeteikor Párizs külvárosában, Ivry marxista munkásai között tett tanúságot Krisztus evangéliumáról.
Franciaországban a XX. század elején csodálatosan felvirágzott a katolicizmus: a századfordulón számos író, művész, gondolkodó a katolikus hitre tért, a liturgikus, biblikus, teológiai megújulás aztán a XXIII. János pápa által meghirdetett II. vatikáni zsinat alatt érik be a hatvanas évek első felében. De megújulás mellett már a háború alatt egyre inkább tapasztalható az elkereszténytelenedés. Suhard bíboros, Párizs érseke híres körlevelekben elemzi a vallási helyzetet, amelyet így jellemez: „Franciaország, missziós terület.” 1941-ben Lisieux-ben megalakul a Mission de France szemináriumát, amely olyan papokat kíván nevelni, akik az elkereszténytelenedett tömegekhez viszik közel az Evangéliumot. 1943-ban, még a német megszállás alatt, Suhard bíboros, H. Godin és Y. Daniel abbé kezdeményezésére létrehozza a Mission de Paris központját. Elindul tehát a munkáspapok mozgalma. Egy domonkos pap, Jacques Loeuw már a marseilles-i kikötőmunkások között él, egy kis csoporttal keresik az evangelizálás új módszereit: sorsközösséget vállalnak a munkásokkal, hogy így tanúskodjanak az Evangélium Jézusáról.
E mozgalomba kapcsolódik be Madeleine Delbrêl Párizs külvárosában, Ivry munkásnegyedében. A Lisieux-i szeminárium egyik tanára Ivry plébánosa lesz, Madeleine barátságot köt vele a közös missziós elkötelezettségben. Az 1904-ben született Madeleine Delbrêl fiatalon elveszítette hitét, rövid ideig tudatos ateistának vallotta magát. 1920-ban megérintette a kegyelem, és megtért, mint oly sokan a század elején. (E megtérésekről és a sajátjukról beszámol Raissa Maritain, a filozófus Jacques Maritain felesége „Nagy barátságok” című könyvében, amely magyarul is olvasható.) Madeleine 29 éves korában két társával együtt elkötelezi magát a munkásmisszióban: Ivry, a marxista város polgárai lesznek. Később könyvet írt tapasztalatairól: miközben részt vett a munkások életében, küzdelmeiben, sztrájkokban, mély, szinte misztikus hitéről is tanúskodott. Később ezt jegyezte fel: „Az egyház nem kér mást, mint azt, hogy igaz emberek legyünk az által, amik vagyunk és amit teszünk. Teljesen élő keresztények Jézus Krisztus titokzatos Testében. (…) A papnak a hitetlen környezetben meg kell élnie azt, ami életében emberi, nem várva rendkívüli eseményeket. Azért lesz Isten embere, mert először ember.”
”Marxista város, missziósterület” c. könyvében (1957) lejegyzi élményeit, aprólékosan elemzi Ivry minden jelenségét, amelyek személyesen érintik. A marxista városban Isten távol van, a munkások csak az egyház külső megnyilatkozásait ismerik, bírálják. „Milyen nehéz és veszélyes Krisztussal élni közöttük. Nehéz őket szeretni, nem azért, amik, hanem azért, ami hiányzik nekik, nem tőlük menekülni, hanem a rossztól. Nagy szükségük van arra, hogy szeressék őket anélkül, hogy azt szeretnénk, amit ők szeretnek. Nagy szükségük van arra, hogy az Evangéliumot elvigyük nekik mindazzal, ami minket megszerettet vagy meggyűlöltet részükről, vagy akár nevetségessé tesz szemükben.”
Madeleine sokat szenved és imádkozik. Meg van győződve arról, hogy a keresztények is felelősek az országban kialakult hitetlenség miatt. „Az ateista világ nem születik meg a keresztények hibái és vak önzése nélkül.” Később a II. Vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetű okmánya megerősíti e megállapítást. A 19. pont az ateizmus gyökereit vizsgálva ezt is megállapítja: „a hívőknek nem kis részük lehet az ateizmus létrejöttében: ahelyett, hogy feltárnák Isten és a vallás igazi arcát, inkább eltakarják azt, mert vagy elhanyagolják a hitoktatást, vagy a tanítást meghamisítva adják elő, vagy éppen tulajdon vallási, erkölcsi és társadalmi életük fogyatékos.”
Madeleine Ivryben él, de szíve Rómával dobog. Egészen különleges nála Róma és a pápa iránti tisztelet, szeretet. Ezt vallja Szent Ágoston nyomán, hogy „a teljes Krisztus: a Fő és a Test együtt.” Az Egyházat Krisztus titokzatos testének hiszi, Anyjának tekinti, és szereti a látható egyház minden hibája ellenére. A római cenzúra, a munkáspapok ideiglenes betiltása nagy csapást jelent a szépen kibontakozó munkásmisszióra. Madeleine, aki sorsközösséget vállalt a munkásokkal és munkáspapokkal, nem tiltakozik, hanem imádkozik, reflektál társaival. Aztán egy különös lépésre szánja el magát. 1952 októberében Rómába utazik. XII. Piusz pápától kért volna kihallgatást. Egyenesen a Szent Péter bazilikába ment, az apostolfejedelem sírjánál imádkozik egész nap, majd visszatér Párizsba. A kihallgatási jegyet barátai megszerezték, de későn kapta kézhez.
„A hit öröme” (Joie de croire, Seuil, 1968) c. kötet (szövegválogatás) szerkesztője, Jean Guéguen mindjárt az első oldalon közli Madeleine Delbrêl XII. Piusznak szánt levelét, amely beszámol az említett római „villámlátogatásról” és egyben lelkiállapotáról. Idézzük a levelet:
„Tizennyolc éve osztom egy olyan népesség életét, amely nemcsak hit nélkül, de keresztény emlékezet nélkül is él. Szorosan a franciaországi egyházhoz kötődöm, amely régit és újat hoz elő a keresztény örökségből; meg vagyok győződve, hogy hűségünk megköveteli az egyre buzgóbb missziós lendületet, ugyanakkor az egyre erősebb gyökeres engedelmességet: ezzel a lelkülettel kívántam Rómába menni, hogy mindenki nevében kettős kegyelmet kérjek. Hogy ez hitaktus legyen és semmi több, mindjárt ahogy Rómába érkeztem reggel egyenesen Szent Péter sírjához mentem, az oltár elé, ahol Ön szentmisét mutat be. Ott imádkoztam egész nap, és este visszatértem Párizsba. Nem gondoltam, hogy jogom lenne audienciát kérni Szentségedtől. Barátaim, akik ismerték utazásomat, jóságosan megkérték ezt számomra. Gyakorlati bonyodalmak miatt csak későn kaptam meg a levelet a kihallgatási jeggyel, amely jelezte, hogy Ön várt, de én nem voltam ott. Nem tudom, mi nagyobb bennem: a hála vagy a fájdalom. Lehetetlen, hogy ezt ne mondjam meg Önnek. Talán nem normális, hogy valaki így ír a pápának, de amikor egy atya várta gyermekét és ez nem érkezett meg, nem lenne gyermek, ha nem írná meg Atyjának háláját és nem kérne elnézést. Ezeket kifejezve Önnek, Szentatya, arra kérem Szentségedet, hogy áldja meg mindazokat, akikkel tele van a lelkem.”
Madeleine Delbrêl élete vége felé sokat betegeskedett. Még megérte a II. Vatikáni zsinat megnyitását, olvashatta XXIII. János pápa Pacem in terris kezdetű körlevelét. Örömmel üdvözli az egyház megújulását sürgető zsinatot. XXIII. Jánost a „kor csodájának” nevezi. 1964 szeptemberében, egy hónappal halála előtt előadást tart egyetemistáknak ezzel a címmel: „Az ateista környezet kiváló alkalom saját megtérésünkre”. Ebben összefoglalja a marxista város munkásai körében szerzett élettapasztalatát. A hit és az állandó megtérés programját állítja a fiatal hallgatóság elé. Ez az üzenete ma is időszerű, minden környezetben, az új evangelizálás egyre sürgetőbb feladatának teljesítésében.
Befejezésül még idézzünk M. Delbrêl egyik cikkéből, amely 1950-ben, Suhard bíboros temetése után jelent meg: „Ha felelősek vagyunk azért, hogy az emberek elveszítették Istent, talán ezért egy kicsit szenvednünk kell, de főképp vissza kell adnunk nekik Istent. Mi nem adhatjuk meg a hitet nekik, de nekik adhatjuk magunkat. A hit belénk helyezte Istent, és így önmagunkkal együtt Őt is adhatjuk a városnak. Arról van szó, hogy mások baját is hordozva velük maradjunk, közöttük – Istennel. (…) Életünket oda kell adnunk a hit szolgálatára, a közöttünk élő Isten szolgálatára. (…) Annak, aki számára Isten halott’, az élő, fáradságot nem ismerő szeretet Isten gyermekeinek hivatását adja hírül, mivel iránta való gyöngéd szeretetünkben nem lesz egyetlen egy olyan gesztus, szó, szívdobbanás sem, amely benne nem Krisztushoz, Isten Fiához fordul; hiszen Krisztus maga mondta nekünk minderről: „Nekem tettétek!”
(Madeleine Delbrêlről bővebben olvashatnak Puskely Mária könyvében: „Akik a jobbik részt választották”, Róma, 1978)