Elmélkedések az egyházról – P. Szabó Ferenc SJ sorozata – harmadik rész:
Az Egyházról szóló zsinati konstitúció (Lumen gentium)

A II. vatikáni zsinat (1962-1965) kétségtelenül gyökeres fordulatot hozott a katolikus egyházban, az egyháztanban is kiegészítette a politikai okokból 1870-ben félbeszakadt I. Vaticanumot, amely a modern tévedésekkel szemben hozott határozatokat a hitről, továbbá a pápai primátust és csalatkozhatatlanságot dogmaként hirdette ki, de nem tudott tárgyalni pl. a püspöki kollegialitásról vagy ökumenikus kérdésekről. II. János Pál 1990-ben a bíborosi kollégiumhoz szólva visszatekintett a zsinat negyedszázados hatástörténetére. Többek között kiemelte: „Az Egyház főleg tudatosította, hogy mély megújulásra van szüksége, hogy arcán egyre világosabban felragyogjon Krisztus fénye. Ez az állandó törekvés a megújulásra vezérli ma is lépteinket, bár nem nehézségek és fáradság nélkül. Mert az Egyház ezekben az években növekedett missziós öntudatában éppúgy, mint a megtérésre és a megújulásra való elkötelezettségében.” A pápa ezután még kitért a zsinat egyik kulcsfogalmára, a koinoniára, a kommunióra: a görög és latin szavakat szeretetközösséggel fordíthatjuk. Ez a fogalom az Egyház lényegét fejezi ki a hit közös megvallásától a gyakorlati tanúságtételig, a tanítás átadásától a struktúrák létrehozásáig.
A zsinati konstitúció hivatkozik Szent Ciprián meghatározására: „Az Egyház az Atya, a Fiú és a Szentlélek által egyesített népként jelenik meg.” A Lumen gentium első fejezete (2-4. pontok) – hivatkozva az Újszövetség tanítására – kifejti az Egyház és az isteni Személyek kapcsolatait, később még visszatér az Atya, a Fiú és a Szentlélek Egyházban való működéseire. Az Újszövetségen kívül több hivatkozás is történik az egyházatyákra: Szent Cipriánon kívül Nagy Szent Gergely, Szent Ágoston, Alexandriai Szt. Cirill, Szent Iréneusz stb. nevei is szerepelnek a jegyzetekben. Világosan kivehető a patrisztikus megújulás eredményeinek felhasználása, és közvetve Henri de Lubac kutatásainak befolyása. És itt idézem a Lumen gentiumot magyarázó („ A LG és az egyházatyák”, Szabó, 141) Lubac atyát, aki azt hangsúlyozza, hogy a zsinat nem volt „konzervatív” a szó pejoratív értelmében, amikor visszahajolt a patrisztikához. „A Lumen gentium egyháztani tanítása nem egy fontos pontban, ahelyett, hogy konzerválná (megőrizné), teljesen felborítja egy olyan teológiai iskola tegnapi nézeteit, amely néha a hivatalos egyházi álláspont képviselőjének hitte magát; de ezt a ’forradalmi’ változást a zsinat úgy hajtja végre, hogy újra felfedezteti velünk, vagy határozottan vallja a Hagyományon alapuló tételeket. Ebben az esetben is, mint annyi más ponton – mint VI. Pál hangsúlyozta – ’a Zsinat által akart reform nem az Egyház jelenlegi életének felforgatásában, sem a lényeges elemeket őrző, tiszteletreméltó hagyományokkal való szakításban áll, hanem inkább ezeknek a tradícióknak elismerése: meg akarja tisztítani e tradíciókat mindattól, ami esetleges és fogyatékos bennük, hogy még jobban érvényre juttassa igazságukat és termékenységüket.’ (VI. Pál a zsinat 2. ülésszakát megnyitó beszédében.) Egészen biztos – fűzi hozzá Henri de Lubac –, hogy a Lumen gentium közzétett szövege – szellemében és betűjében – sokkal inkább megfelel az egyházatyák tanításának, mint a szöveg tervezete.”
Az 1964. november 21-én közzétett Lumen gentium minden bizonnyal a legfontosabb zsinati okmány, VI Pál ’monumentálisnak’ nevezte. Több mint négy év intenzív munkát igényelt, míg az eredeti tervezettől eljutottak a végleges szövegig. A konstitúció-tervezetet az „Előkészítő Teológiai Bizottságnak” kellett kidolgoznia, amelynek elnöke Ottaviani bíboros, a Szent Officium prefektusa lett. Titkárává a jezsuita Páter Trompot nevezték ki, aki jelentős szerepet játszott XII. Piusz 1943-ban megjelent Mystici Corporis kezdetű enciklikájának kidolgozásában. Nem részletezhetjük itt a tervezet megvitatását és átdolgozásait különböző bizottságokban és titkárságokban. Csak egy fontos mozzanatot említek. Már a zsinat kezdetén egyes csoportok új tervezetet javasoltak, amely – többek között – igyekezett megfelelni XXIII. János pápa eredeti óhajának, ti. hogy a zsinat keresse az egységet az elszakadt keresztény testvérekkel. Erre utalt vissza a később megfogalmazott ökumenikus dekrétum bevezető mondata: „Az egység helyreállításának szorgalmazása az összes keresztények között az egyik fő célja a II. vatikáni egyetemes és szent zsinatnak.” Míg a polemikus hangvételt tükröző első szkéma az Egyházról csak az elszakadt egyházak hiányosságaira figyelt, a zsinati atyák jó része (a „haladók”) a pozitív valóság, a közös keresztény örökség értékei felé fordította figyelmét: ugyanaz a hitvallás, egyes közös szentségek, a Krisztus által akart hierarchia bizonyos elemei… Ilyen és hasonló javaslatok, módosítások eredménye lett a Lumen gentium tervezetének alapos átdolgozása.
VI. Pál pápa a zsinat második ülésszakát megnyitó híres beszédében (1963. szept. 29) arra buzdította az atyákat, hogy teljesebben határozzák meg az Egyház fogalmát, dogmatikailag tisztázzák Krisztus helytartója (a pápa) és a püspökök viszonyát, továbbá jelöljék ki a papok, szerzetesek és világiak helyét az Egyházban. Az új pápa iránymutatása, majd első, Ecclesiam suam kezdetű enciklikája jelentősen befolyásolta az Egyházról szóló okmány átdolgozását. Nagyon vitatott volt a pápai primátus és a püspöki kollegialitás viszonyának meghatározása. E kérdésben „ütközött” a haladó és a konzervatív zsinati atyák (teológusok) álláspontja. Végül 1964. szept. 16. és okt. 29. között az atyák, kis többséggel, bizonyos módosításokat kérve szavaztak az okmány nyolc fejezetéről. A Lumen gentium végleges szövegét 1964. november 21-én nagy többséggel szavazták meg.
A zsinat történetének figyelői arról beszélnek, hogy az első és a második ülésszak között „kopernikuszi fordulat” következett be a zsinaton. Ennek egyik magyarázata egyes zsinati atyák és szakteológusaik befolyása. Az új szkéma úgy mutatta be az Egyházat, mint misztériumot, és mint Alapszentséget. (Az Ursakrament=Ős-szentség maga Krisztus!)). Ez elsősorban a német teológusok: Dom Casel, Guardini, Semmelroth, K. Rahner és J. Ratzinger egyháztani kutatásainak köszönhető. A misztérium=titok fogalmat Dom Casel és iskolája vezette be az újabb teológiába, éspedig a pogány vallásokban is fellelhető ún. Kultmysterium hatására. Valójában a misztérium szó már az Ószövetségben is szerepel. Az Újszövetségben a müsterion szó mindig mély teológiai jelentést hordoz. A „titok” pl. akkor fordul elő, amikor Jézus példabeszédeinek értelmét kutatják a tanítványok. Jézus válasza: „Ti be vagytok avatva az Isten országa titkába, a kívülállóknak azonban mindent példabeszédekben mondok el…” (Mk 4,11) Szent Pál leveleiben kibontja a müsterion jelentéseit, a szövegösszefüggések szerint (Római, Korintusi, Efezusi, Kolosszei, Timóteushoz írt levél). A régóta elrejtett és most kinyilatkoztatott misztérium nem más, mint maga Krisztus. Ezért írja Szent Ágoston: „Non est aliud Dei mysterium, nisi Christus.” Nincs más misztérium, mint Krisztus.
A püspökszentelésre és a püspöki kollegialitásra való nézeteknél a franciák kutatásai említendők: Dom Botte, Páter Lécuyer neve.. A keresztények egységét és a világiak szerepét Y. Congar domonkos hangsúlyozta már a zsinat előtt és alatta. Annakidején P. Congar így jellemezte a kérdéses „kopernikuszi fordulatot”: „A túlnyomóan jogi felfogást felváltotta a kegyelem ontológiai primátusa, a rendszer elsőbbségét a keresztény emberi személy állítása, a tekintély struktúráit az Isten népe; jobban elismerték a római monarchia mellett a püspökök egyetemes kollégiumának helyét, a helyi szervezeteket, továbbá az Ecclesia-gyülekezet eszméjét, vagyis azt, hogy az Egyház (szeretet)közösség.”