Walter Kasper – az egység szolgálatában
P. Szabó Ferenc könyvismertetésének II. része

A teológia és az egyház. – E fontos IV. fejezetben (61-91) W. Kasper a következő közel két évtizedes tübingeni teológiai működéséről számol be: itt rávilágít arra, hogy miként vált szét Küng, Ratzinger és a saját útja. Walter Kasper az 1970/71-es téli szemesztertől kezdve Ratzinger utóda lett Tübingenben. (1989 áprilisában lett a Rottenburg-Stuttgarti egyházmegye püspöke.) Kasper Tübingenbe érkezésekor a diákság forrongott. Az előadótermeken és a hallgatói csoportosulásokon kívül is élénk teológiai élet folyt, miként Franciaországban és Hollandiában. Több memorandumot kiadtak. 1970. febr.9-én a Német Püspöki Kar hit-és erkölcstani kérdésekkel foglalkozó bizottságának 12 tanácsadója közül kilenc egy memorandumot fogalmazott meg a cölibátusról szóló vitáról, és a püspökök elé terjesztették. K. Rahner és K. Lehmann fogalmazták meg, de J. Ratzinger és W. Kasper is aláírta. Azt kérték, hogy a latin egyházban érvényben levő törvényt alaposan vizsgálják felül. (62-64). A Zsinat megnyitása után 10 évvel (1975-ben) Würzburgban megtartották a német szinódust (zsinatot), amelyen nagynevű teológusok vettek részt Rahner, Ratzinger, Lehmann, Kamphaus, Wetter, a második ülésszaktól Kasper is. Julius Döpfner müncheni bíboros maradandó érdeme, hogy a szinódus mindent elért minden akkor lehetségest, és megakadályozta a német egyház szétesését. Kasper részletezi (65kk) a szinóduson megvitatott témákat:: a hit továbbadása, a laikusok szerepe a lelkipásztorkodásban, német egyházi intézmények, szervezetek, „Katholikentag” stb.
W. Kasper teológiai működése jelentős: kiegyensúlyozott álláspontját tükrözik a 70-es és 80-as években írt, később a Vigíliánál magyarul is megjelent művei: Jézus a Krisztus (1996), Jézus Krisztus Istene (2003). A hit válságát szem előtt tartva a hetvenes évek végén Kasper javaslatot tett J. Ratzingernek, aki akkor müncheni érsek volt és a Német Püspöki Kar hittani bizottságának elnöke, egy „felnőtt katekizmus” megszövegezésére. Ratzinger elfogadta a javaslatot. A katekizmus – több szakember munkája – 1985 húsvétján jelent meg Joseph Höffner püspökkari elnök előszavával. 2008 elején XVI. Benedek pápa megemlékezett erről az időszakról abban a személyes hangú ajánlásban, amelyet a 75 éves W. Kasper tiszteletére kiadott emlékkönyv elé írt. „Ezekben a sodró erejű évtizedekben mindig a legelső sorban álltál. Megvolt a bátorságod ahhoz, hogy ebben a korszakban hozzászólj a teológia központi témáihoz, és újraértelmezd azokat. Az új kiadásban éppen most megjelent krisztológiád sokak számára, legyenek teológusok vagy laikusok, a legkülönbözőbb nyelveken és kultúrákban iránymutatóvá vált. /…/ Nem szeretnék megfeledkezni az Istenről írt könyvedről sem: újra emlékeztettél bennünket a teológia valódi középpontjára, amely lényege szerint Istenről való beszéd – az Isten hozzánk szóló beszédéből merít és a Vele való beszédbe, vezet be.” (77-78) Kasper később (83kk) szól arról, hogy J. Ratzinger Bevezetés a kereszténységbe c. könyvéről (magyarul új fordításban megjelent a Vigíliánál 2007) 1969-ben írt kritikája vitát váltott ki. Kasper Ratzinger tudományos módszerét bírálta. Ratzinger nyilvánosan megvédte magát, majd Kasper újra állást foglalt.
Küng esete. – A hetvenes évek elején egyre inkább nőtt a feszültség a katolikus teológusok, ill. bizonyos teológusok és a Tanítóhivatal között. Kasper tübingeni kollégájával, H. Künggel összeütközött a Tévedheteten? (1970) körüli viták során, majd idővel elváltak útjaik. (85kk) Az Unfehlbar? miatti konfliktus Küng és a Hittani Kongregáció között csaknem tíz évig húzódott. Nem részletezem az ügyet. Végül is, bár a német főpásztorok (Döpfner bíbors, Moser püspök) mindent megtettek, hogy csillapítsák a konfliktust, és legalább visszavonásra bírják Küngöt, a Hittani Kongregáció megnyilatkozása után püspöke 1979 végén megvonta tőle a tanítási engedélyt. Tübingenben nagy felháborodás támadt. Tiltakozások következtek. Küng a „médiahatalom kiépítésével” igyekezett hatékonyan befolyásolni az egyházpolitikát, ahelyett, hogy a II. vatikáni zsinat előtt (1950-ben) Róma által megcenzúrázott és félreállított Henri de Lubac és Yves Congar és mások nehéz engedelmességét követte volna, akiket aztán „rehabilitáltak”, a zsinaton mérvadó teológusok lettek és végül bíborosi rangot kaptak. „Hans Küng sajnálatos módon nem akart rálépni az alázatosságnak erre az útjára.” (87) W. Kaspert is mélyen érintette az „ügy”: „Tudtam, hogy hol a helyem. Emberileg természetesen nem volt könnyű, hogy középutat találjak az egyházzal való szolidaritás és ama másfajta, ám épp annyira méltányos szolidaritás között, amely egy olyan kollégához fűzött, akivel hosszú időn át együtt dolgoztam. Nem kívánom, hogy még egyszer végig kelljen élnem egy hasonló konfliktust.” Később ezt mondta Küngnek: „Sokkal jobb lett volna, ha elismered, hogy azok, akik akkor tőled eltérően látták a dolgokat és ma is másként vélekednek, szintén lelkiismereti alapon cselekedtek, és nem csupán karrierjüket féltve vagy hasonló okokból.” És Kasper még hozzáfűzi: „Ezt nem is vonta kétségbe.” (88)
Mielőtt 1989-ben elment Tübingenből, hogy elfoglalja a rottenburgi püspöki széket, Kasper kimerítő beszélgetést folytatott Künggel. Időközben kiegyensúlyozottabbá vált kapcsolatuk, bár továbbra is másképpen vélekedtek bizonyos kérdésekről, pl. az egyházi lét és a teológia egyháziasságának kérdéséről. Kasper még megjegyzi (90): Azóta Küng más kérdésekkel kezdett el foglalkozni: a világvallásokkal folytatott párbeszéd és a ’világ ethosz’ lehetőségével. (…) Természetesen a hajdan esett seb nem gyógyult be teljesen sem a püspökségben, illetve azon kívül, sem pedig magánál Küngnél. Egy XVI. Benedek pápával folytatott mélyreható emberi beszélgetés időközben begyógyított néhány sebesülést.”
A recenzens megjegyzése: Sajnos, H. Küng újabb támadásai Ratzinger-Benedek pápa ellen (pl. 2010. ápr. 15-i Nyílt levele a világ püspökeihez) azt jelzik, hogy a pápa öt évét nagyon negatívan ítéli meg. Négy órás beszélgetése Benedek pápával reményt adott neki: „Joseph Ratzinger, aki korábban kollégám volt a tübingeni egyetemen, a II. vatikáni zsinat szellemében megtalálja majd az utat az egyház további megújulása és az ökumenikus kölcsönösség felé. Reményem – és oly sok elkötelezett katolikus reményei – sajnos nem teljesültek, s ezt levelezésünkben különféle úton-módon tudomására is hoztam Benedek pápának.” Küng elismerően nyilatkozik a pápa három „hasznos” enciklikájáról, de utána a kritika áradatát zúdítja rá. Végül: Oda az esélye annak, hogy a II. vatikáni zsinat szellemisége végre a Vatikánban is a katolikus egyház iránytűje lehessen és előmozdíthassa az egyház reformját.” „A pápa zsinatellenes politikája a római Kúria maradéktalan támogatását élvezi.(…) Benedek restaurációs politikája megbukott.” Küng hat javaslata lényegében a Rómával szembeni engedetlenségre, reformkezdeményezésekre, kollegiális, állhatatos nyomásgyakorlásra buzdít, végül: „Követeljék egy zsinat összehívását!”
Ökumené a XX. században
W. Kasper könyvének második része kúriai szolgálatával az ökumenikus párbeszéd mai helyzetével foglalkozik. II. János Pál a kiváló teológust, az ökumenében elkötelezett, a világegyházban már jól ismert rottenburgi püspököt 1999-ben a Keresztény Egységtörekvés Pápai Tanácsa titkárává nevezte ki, 2001-ben pedig bíborossá kreálta. Ekkor a nyugdíjba vonuló Edward I. Cassidy elnök-bíboros utóda lett. Hozzá kellett szoknia a Kúria sok mindenben elavult intézményéhez, amelyet meglehetősen kritikus szemmel tekintett (163-165). Tagja lett a Hittani kongregációnak is, amelyet volt tanártársa, J. Ratzinger bíboros vezetett, és akivel nem egyszer voltak nézeteltéréseik éppen az ökumenikus kérdésekben. Kasper bíboros továbbra is a kiegyensúlyozott álláspontot képviselte az ortodoxiával és a reformáció egyházaival, továbbá az anglikán közösséggel folytatott párbeszédben. Jellemző pl. a Lutheránus Világszövetséggel létrejött 1999-es katolikus-lutheránus „Közös nyilatkozat” a megigazulásról, amelynek részben megszületésében, majd értelmezésében Kasper Ratzinger bíborostól eltérő, nyitottabb álláspontot képviselt (170-174). Ugyanígy a Hittani Kongregáció (J. Ratzinger) 2000-ben kiadott Dominus Jesus nyilatkozata értékelésében, amely (a LG 8. pontját értelmezve) a protestáns egyházakat „a nem tulajdonképpeni értelemben vett egyházak” közé sorolja, és „egyházi közösségeknek” nevezi. A dokumentum jelentős lehangoltsághoz és az ökumenikus kapcsolatok elhidegüléséhez vezetett (174-175; 224-226).
Jelentős szerepe volt W. Kaspernek – a gyenge egészségű II. János Pál által sürgetett – keresztény Kelettel támadt nehézségek (az uniatizmus-vita) elsimításában és az katolikus-ortodox párbeszéd egyengetésében (X. fejezet). W. Kasper, aki korábban Johann Adam Möhler XIX. századi teológus egyháztanát követte, miként Yves Congar is, azt vallotta: Az eretnekség nem egyszerűen puszta tévedés, hanem tartalmaz valamilyen részigazságot, másrészt az eretnekség ellen küzdő egyház is ki van téve annak a veszélynek, hogy egy másik szempontból egyoldalúvá váljon. A XX. századi ökumenikus teológiának nem abból kell kiindulnia, mint a régi hitvitázó teológia tette, ami szétválaszt, hanem abból az átfogóbb valóságból, ami összeköt. Közös hitvallás, hitbeli különbségek: ez jellemezte Kasper „hitvallás-ökumenéját”. Egység a sokféleségben: „ A jövő egyetlen egyháza nem homogén egyház lesz. A katolicitás teljességet jelent, abban az értelemben, ahogyan Pál az egyház egységét a különböző lelki adományok egységében látja. Az egyház egysége ily módon nem lehet más, mint egység a sokféleségben és sokféleség az egységben.” (181-182) Kasper az Egységtanács titkáraként, majd elnökeként ezt a teológiát, és a zsinat által is sürgetett lelki ökumenét képviselte számos tárgyalásában. Nem titkolja, hogy a Hittani Kongregáció és az Egységtitkárság, majd Egységtanács között újra meg újra feszültségek alakultak ki. „A Hittani Kongregáció tanítói szerepben gondolkodik és szólal meg az Egységtanács, pedig dialogikus módon. (…) E két szempont nem ellentétes egymással, hanem különböző hangsúlyokról és eltérő látásmódról van szó.” (183) J. Ratzinger-XVI. Benedek határozottan folytatni akarta az ökumenikus párbeszédet a zsinat szellemében, de a hogyanról, az ökumené konkrét útjáról vita folyt.
A kilencvenes években krízis következett be az ortodoxiával folytatott párbeszédben. A Szovjetunió felbomlása után újra előtérbe került az uniatizmus problémája, és a régi sebek újra felszakadtak (Az ortodoxiából a katolikus egyházhoz visszatért görög katolikusok helyzetéről volt szó.) XVI. Benedek pápai szolgálatának kezdete után az ortodox egyházak is esélyt láttak az új kezdetre. A legnehezebb a Vatikán és az orosz ortodox patriarkátus közötti kapcsolatok elmérgesedése volt, amely 1990/91-ben az ukrajnai uniatizmus-kérdés kirobbanásával kezdődött, majd súlyosabbá vált, amikor II. János Pál 2002-ben az oroszországi püspökök kérésére az Orosz Föderáció területén fennálló négy apostoli adminisztratúrát püspökség rangjára emelte, és külön egyháztartományt létesített belőlük. A moszkvai patriarkátus katolikus expanzionizmust, prozelitista (erőszakos térítési) szándékot látott ebben. Elkezdődött a katolikus-ellene kampány Oroszországban. Kasper kereste a kapcsolatokat, végül 2004-ben sor került kényes moszkvai látogatására (197kk). Rómába visszatérve néhány görög katolikus ukrán számos vádat zúdított rá: azzal gyanúsítottál, hogy feláldozza egyházukat az ökumené oltárán. Tehát nemcsak Róma és Moszkva között lappangott konfliktus, hanem a katolikus egyházon belül is. II. János Pál rossz egészségi állapota és a moszkvai patriarkátus elutasító magatartása miatt nem kerülhetett sor Wojtyla pápa moszkvai látogatására, de szimbolikus jele volt a közeledésnek, hogy W. Kasper bíboros a pápa nevében 2004-ben elvitte a Kazanyi Istenanya ikonját Alexij moszkvai pátriárkának (202-205).
XVI. Benedek megválasztása új reményeket ébresztett az ortodox egyházakkal való párbeszédet illetően. 2005 júniusában Kasper bíboros ismét Moszkvába, majd Szerbiába utazott. Fontos áttörés volt a katolikus-ortodox párbeszédben a „Ravennai dokumentum”, amely az egyház három szintjét különbözteti meg: a lokális szintet, a helyi egyházat (püspökséget), a regionális szintet, amely a patriárkátusnak felel meg, illetve a nemzeti és nemzetek feletti püspöki konferenciáknak, végül az egyetemes szintet. „Az egyházi élet mindhárom szintjén érvényesülnie kell a szinodális vagy kollegiális elvnek és az autoritásnak egyaránt, azaz mindenütt kell lennie egy protosznak (elsőnek), ami latinul prímást jelent. Ravenna az első lépés volt; a teljes egyház közösség megvalósulásához még hosszú és nehéz út vezet. A következő eszmecserék témája a következő lesz: „Róma püspökének szerepe az első évezred egyházában.” Végső soron ara a kérdésre kell választ találni, amelyet II. János Pál tett fel 1995-ben, amikor a péteri szolgálat gyakorlásának új módjáról tanácskozást hívott össze. A közeledés folytatódott. XVI. Benedek 2008-ban Konstantinápolyba, majd rögtön az ökumenikus pátriárka háromszor Rómába látogatott, és ebben az évben Kasper bíboros Kirill metropolita meghívására Oroszországban tett látogatást. A Szent Pál évben, a megnyitót XVI. Benedek és Bartholomeosz ökumenikus pátriárka közösen celebrálták az istentiszteletet a Falakon kívüli Szent Pál- székesegyházban, másnap pedig a Szent Péter-bazilikában. Ezek a „reálszimbólumok” a kiengesztelődés jelei voltak.
Nem folytatom tovább a könyv ismertetését. A reformáció egyházaival, az Anglikán Közösséggel, a zsidósággal és a nagy vallásokkal folytatott nehéz párbeszédben Walter Kasper mindig az egyensúlyt kereste. Áldásos vatikáni működése az egység szolgálatában minden elismerésünket megérdemli. Szívből ajánlom olvasásra W. Kasper - D. Deckers könyvét mindazoknak, akik a II. vatikáni zsinat utáni egyházi életben, főleg az ökumenében tájékozódni kívánnak.