Jézus jóságának négy jellemzője – P. Szentmártoni Mihály elmélkedése az évközi 15. vasárnapra

Az évközi tizenötödik vasárnap első olvasmánya a Második Törvénykönyvből vett részlet, amelyben a szent író kifejti, hogy Isten törvénye nincs messze tőlünk, hiszen a szívünkbe van írva. Ha Isten törvényeihez szabjuk életünket, akkor nem tévedhetünk el az élet útján.
A második olvasmányban Szent Pál Krisztus isteni méltóságáról elmélkedik. Teszi ezt azonban nem elvont módon, hanem azonnal utal arra, hogy mit tett értünk Jézus: Benne nyertük el a megváltást, bűneink bocsánatát.
Az Evangéliumban ismételten az irgalmas szamaritánus példabeszédével találkozunk. Sokszor hallottuk már ezt a példabeszédet, hiszen sok szónok kedvenc témája. talán meg sem rendít már bennünket. Pedig az Evangélium egyik megfejthetetlen titka, hogy minden olvasásnál valami újat fedezünk fel benne és minden olvasó talál benne valamit, ami pontosan neki íródott. Van a példabeszédben egy apró körülmény, ami igen aktuális a mai világban. Ma mindent pénzért lehet csak megkapni, már a vízért is fizetni kell, hogy az egyéb szolgáltatásokról ne is beszéljünk. A példabeszédben nem a pórul járt ember fizet, hanem az, aki segít rajta. Furcsa logika ez a mai világban! Képzeljük el, ha egyik nap megjönne a villanyszámlánk és ahelyett, hogy nekünk kellene fizetnünk, kapnánk egy szép összegű csekket. Ezt tette az irgalmas szamaritánus: nemhogy nem kért pénzt, hanem még adott is. Mi ennek a logikának az értelme? A válasz egyszerű: ez a jóság logikája.
Álljunk meg lélekben egy pillanatra az evangéliumi jelenet előtt és figyeljük meg az irgalmas szamaritánus gesztusait, és akkor megértjük, mi a jóság logikája. Itt jegyezzük meg, hogy más nyelvekben nem az „irgalmas” jelző szerepel, hanem a „jó”. Az angolban „good Samaritan”, az olaszban „buon Samaritano”. A jóság tágabb fogalom, mint az irgalom. Négy dolgot figyelhetünk meg a szamaritánus viselkedésében: meglátta a szükséget szenvedő embert, lehajolt hozzá, felemelte, majd pénzt hagyott hátra további gondozásához.
A jóság első jellemzője, hogy odafigyel a másikra és azonnal észreveszi, ha annak szüksége van valamire. Sajnos, nagyon sok ember csak önmagával törődik, néha talán azzal a téves világnézettel élve, hogy nem kell beavatkozni mások életébe. Ez esetleg addig érvényes nézet, amíg a másik jól van, de ha baj éri, akkor már nem lehet elmenekülni a hívás elől, hogy segítségére siessünk. Ehhez azonban szükséges, hogy szemünk ne csak nézzen, hanem lásson is.
A jóság második jellemzője, hogy lehajol a másikhoz, a bajba jutotthoz. Ez képletesen azt is jelentheti, hogy érdeklődünk a másik iránt. Ma túl sokszor hangzik el az a szó, hogy „mit érdekel ez engem”. Amikor emberek sorsáról van szó, akkor nincs helye a közömbösségnek: vagy lehajolunk a másikhoz, vagy elmegyünk mellette, mint az a két evangéliumi szereplő, akik látták ugyan a bajba jutott embert, de elmentek mellette: a pap és a levita, pedig a kirabolt és megvert ember honfitársuk volt.
A jóság harmadik jellemzője, hogy felemeli a másikat, vagyis igyekszik ténylegesen megsegíteni a bajba jutottat. Ez lehet egy bátorító szó, vagy egy csokor virág, ha beteget látogatunk. Ide épül be az irgalmasság, amint ezt a Katolikus Egyház Katekizmusában olvassuk: „Az irgalmasság művei a szeretet cselekedetei, melyek által embertársunk segítségére sietünk testi vagy lelki szükségleteiben” (KEK, 2447).
A jóság negyedik jellemzője, hogy nagylelkű, nem számítgató, nem nézi az áldozatot, hanem csak a másik embert, akinek szüksége van ránk. A jóságnak nincs ára. Nem lehet valakinek úgy szívességet tenni, hogy utána kiutaljuk neki a számlát.
Az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéd azonban nem csupán etikai buzdítás. Jézus minden példabeszédében saját magát mutatta be és egyben mennyei Atyjáról is beszélt. Jézus a mi Jóságos Szamaritánusunk, aki látja bajainkat, lehajol hozzánk, felemel bennünket és jóságáért nem kér számlát tőlünk.