P. Szabó Ferenc Egyházról szóló nyári sorozatának 2. része: Az Egyházat Krisztus alapította

Az új korban, főleg a XIX. századi liberális protestantizmus, majd a XX. század elején a modernizmus képviselői vitatták azt a kérdést, hogy vajon Krisztus akart-e egyházat alapítani. Vajon a történeti Jézus földi életében (húsvét előtt) kifejezetten létre akarta-e hozni a benne hívők közösségét, az „egyházat”, amely pünkösd után hirdette a meghalt és feltámadt Krisztust, és folytatta Ura üdvözítő művét? Ismert a modernista Alfred Loisy, francia exegéta pap híres mondása: „Jézus az Isten országát hirdette, és az egyház jött helyette.” Valójában a kérdés összefügg a krisztológiával is, amire most nem térhetünk ki, ti. azzal a sokat vitatott problémával, hogy folytonosság van-e a történeti Jézus és a hit Krisztusa között? Vajon ha szigorúan az evangéliumokra támaszkodunk (tehát mellőzzük az Újszövetség többi könyvét és az őskeresztény patrisztikus hagyományt), nem kell-e elismernünk, hogy hiátus, szakadás van Jézus és az egyház között?
Jacques Guillet francia jezsuita biblikus teológus alaposan megvizsgálja ezt a problémát Jézus és az Egyház között c. könyvében (Entre Jésus et l’Église, 1984). Bevezetőjében így fogalmazza meg a nehézséget: Jézus (tanítványoktól körülvett Mester volt, próféta a nép körében, hűséges üzenetéhez egészen a halálig) – földi élete és az Egyház által megélt tapasztalat-típus között nemcsak különbség van, hanem, az újdonság mellett van folytonosság is. Tanítványai Húsvét után Rá hivatkoznak, nem akarják saját számlájukra írni, magukra vállalni művét, hanem azt állítják, hogy a feltámadt Jézus új valóságában a mindig eleven Forrás marad, tevékenyen folytatja művét. De vajon hogyan történt az átmenet az evangéliumoktól az egyházhoz? Páter Guillet válasza: Az átmenet Jézus közvetlen műve. Ő maga akarta és előre látta ezt. Ennek legvilágosabb érvei a négy evangélium végén olvasható jelenetek: a feltámadt Jézus, mielőtt végleg elhagyná apostolait, küldetést bíz rájuk: „Menjetek az egész világra, hirdessétek az Evangéliumot minden népnek, tanítsatok, kereszteljetek, bocsássátok meg a bűnöket!” És még hozzá adhatjuk Jézus kifejezett parancsát az utolsó vacsorán: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!”, valamint a Péternek adott pásztori megbízatást a tó partján: a Feltámadott rá bízza bárányait és juhait. Ezekkel máris előttünk állnak a megszerveződő egyház lényeges vonásai: a tanítás, a szentségek, a kormányzás. Az egyház és Ura közötti hiátust az üres sír jelképezi. De ez a sír nem egyszerű üreg, nem távollétet jelez, hanem a Feltámadottra utal. Jézus él, jelen van Lelkével Egyházában, és új teremtést hoz létre. A Jézus és az Egyház közötti szükségszerű kapcsolat nélkül a történeti Jézus csupán egy kis epizód lett volna a történelemben, csupán egy próféta a többi között, – és a kereszténység elterjedése, hatástörténete megmagyarázhatatlan lenne.
Az Egyház alapítása nem Jézus egyetlen alapító szavára vezethető vissza, hanem Jézus életének misztériumaira, elsősorban a húsvéti eseményre. Innen válik értelmezhetővé lényege a hit titkaként: a) az Egyház húsvéti eredete: létrejöttében meghatározó Péter hívő vallomása: „Te vagy a Messiás” (vö. Mk 8, 27kk). – b) Az Egyház eredete Jézus életének misztériumaiban: Megtestesülés, Jézus igehirdetése, a tanítványok meghívása, Péter kiemelt szerepével (vö. Mt 16, 13-20), Jézus utolsó vacsorája: „Ezt cselekedjétek…”, Jézus kereszthalála, és feltámadása után a Szentlélek elküldése. (Vö. W. Beinert: A katolikus dogmatika lexikona, 110-111.)
Egy következő lépés: az egyház apostolisága, az apostoli folytonosság, tehát a mai egyház és az eredeti, apostoli egyház közötti egység, amely révén az egyház mindig és mindenütt megőrzi lényeges önazonosságát kezdve a korai egyháztól (pasztorális levelek) az apostoli és első egyházatyákon (Ireneus, Tertullianus stb.) keresztül a niceai-konstantinápolyi hitvallókig. Az Egyház mivoltát és jegyeit, üdvösségközvetítő szerepét stb. majd a II. vatikáni zsinat tanítása szerint elemezzük a következőkben. Hangsúlyozzuk még: Amikor az Egyház krisztusi alapításáról szólunk, és azt bizonyítjuk, hogy Jézus Krisztus valóban akart alapítani egy olyan közösséget, amely folytatja művét az Úr eljöveteléig, nem állítjuk azt, hogy Jézus „kifejezetten” olyan egyházat alapított, amilyen a mostani katolikus egyház, a pápasággal, hierarchiájával, intézményeivel stb. Ez történelmi fejlődés eredménye. A II. vatikáni zsinat szerint az egyház tanításában, életében és istentiszteletében örök időkre megőrzi azt, ami lényege, és mindazt, amit hisz (Dei verbum, 7-8). A hivatal apostoli szukcessziójának (folytonosságának) és az evangéliumi hagyománynak összetartozását állítja a zsinat (Lumen gentium, 20). Az egyház csak akkor felel meg lényegének és küldetésének, ha apostoli, tehát apostolisága révén őrzi meg kapcsolatát a normatív érvényű ősegyházzal, és tartja meg azonosságát. A látható egyház sokféle struktúrában és szervezetben valósul meg, amelyeket lényegében már az Újszövetség apostolinak mondott, és amelyek a történelemben folytatásra találtak.
A katolikus egyház katekizmusa a zsinati tanításra hivatkozva így határozza meg a Jézus által alapított Egyházat: „Az ’Egyház’ szó (ekklészia, a görög ek-kaleinből) összehívást jelent. Ez a szó a nép általában vallási jellegű gyűléseit jelöli. (…) Önmagát ’Egyháznak’ nevezve, a Krisztusban hívők első közössége elismerte, hogy örököse ennek /utalás az ószövetségi választott népre/ a gyülekezetnek. Benne Isten ’egybehívja’ népét a föld minden határáról.” (751) – „A keresztény szóhasználatban az ’Egyház’ szó a liturgikus gyülekezetet jelenti, valamint a helyi közösséget vagy a hívők egész, egyetemes közösségét. Ez a három jelentés valójában elválaszthatatlan. ’Az Egyház’ az a nép, amelyet Isten egybegyűjt az egész világon. A helyi közösségben létezik, és mint liturgikus gyülekezet, főleg mint eucharisztikus közösség valósul meg. Krisztus igéjéből és testéből él, és így válik ő maga Krisztus Testévé.” (752) – „Az Úr Jézus közösségének szervezetet adott, ami az ország /Isten országa/ végleges beteljesüléséig meg fog maradni. Ez mindenekelőtt a tizenkettő kiválasztását jelenti, Péterrel, mint vezetőjükkel Izrael tizenkét törzsét megjelenítve, ők az új Jeruzsálem alapkövei. A Tizenkettő és a többi tanítvány részesednek Krisztus küldetésében, hatalmában, de sorsában is. Krisztus ezekkel a tettekkel előkészítette és felépítette Egyházát.” (765)
Ez tehát az új katolikus katekizmus hivatalos meghatározása az Egyházról. Később visszatérünk részletesebben a II. vatikáni zsinat egyháztanára, amely beépítette a két háború közötti teológiai fejlődés eredményeit, és kiegészítette az 1870-ben félbeszakadt I. vatikáni zsinat egyháztanát. A két háború közötti teológiai újjászületésnek kétségkívül egyik legkiemelkedőbb eredménye volt az Egyház misztériumának újrafelfedezése. Ennek egyik tényezője volt a XIX. századi individualizmusra való ellenhatás. Világszerte, de főleg a germán országok egyházaiban kibontakozott a közösségi szellem, amely főleg a liturgikus mozgalomban nyilvánult meg, továbbá újra ráirányult a figyelem Krisztus (titokzatos) Teste páli tanítására, amely oly meghatározó volt Szent Ágoston egyháztanában. Ezenkívül Belgiumban és Franciaországban a Katolikus Akció (pl. a JOC) a közösségi szemlélete ihlette és a missziós gondolat térhódítása. Megemlítem, hogy az egyháztani megújulás előfutárai voltak a domonkos Yves Congar, aki J. A. Möhler és a Tübingeni Iskola nyomán haladva a hit és a szenthagyomány szerepét kibontotta, továbbá a jezsuita Henri de Lubac, aki Katolicizmus c. programkönyvében és más munkáiban is rávilágított a katolikus dogma közösségi (társadalmi) dimenzióira. Mindkét haladó teológus a jó értelemben vett Tradíció embere volt, mindketten fontos szerepet játszottak a zsinaton; életük végén mindkettőjük hűséges szolgálatát a bíborosi kinevezéssel ismerte el a pápa. Következő adásainkban gyakran hivatkozunk Yves Congar és Henri de Lubac teológiájára. Congar egyháztanában többször hivatkozott az orosz ortodox teológusokra (Bulgakov és Komjakov). Ezek tanítását a következő Bulgakov-idézettel foglalta össze: „Krisztus Egyháza nem intézmény, hanem új élet Krisztussal és Krisztusban, amelyet a Szentlélek közvetít, oszt szét.” – H. de Lubac pedig az Egyház misztériumáról írva leszögezte: „Az Egyház misztériuma az egész (keresztény) misztérium összfoglalata. Ez a mi misztériumunk, par excellence. Teljesen átkarol minket; minden oldalról betakar, minthogy Isten Egyházában lát és szeret bennünket, benne akar minket, benne, az Egyházban találkozunk Vele, benne csatlakozunk Hozzá, és benne boldogít (üdvözít) minket.”