Elmélkedések az Egyházról - P. Szabó Ferenc nyári sorozatának bevezető része: Krisztus igen, Egyház nem?

P. Szabó a karácsonyi ünnepkörben a Vatikáni Rádió magyar műsorában négy előadást tartott Joseph Ratzinger teológiájáról és a zsinati megújuláshoz való viszonyáról: „Merre tart Joseph Ratzinger, XVI. Benedek egyháza?” címmel. Közben válaszolt néhány, a pápa teológiáját bíráló, kontesztáló teológusnak. Szóltunk a Papság éve keretében is a papság, ill. az egyház mai válságáról. Ratzinger bíboros még, mint a Hittani Kongregáció prefektusa
Krisztus igen, Egyház nem? - első, bevezető előadás
Merre tart Joseph Ratzinger, XVI. Benedek egyháza? Egy kontesztáló német teológus könyvcímét és kritikáját idézve tartottam a karácsonyi ünnepkörben itt a Vatikáni Rádióban négy előadást Joseph Ratzinger teológiájáról és a zsinati megújuláshoz való viszonyáról. Az évtizedek óta tartó kulturális világválság az egyházat is elérte: szóltunk arról a Papság éve keretében is, hogy a papság mai válsága is egyik kifejezése az egyházi válságnak. Joseph Ratzinger bíboros még, mint a Hittani Kongregáció prefektusa, Vittorio Messori olasz újságíróval beszélgetve megjegyezte: részben igaza lehet annak a teológusnak, aki kijelentette, hogy a ma egyházának krízise elsősorban a papok és a szerzetesrendek krízise. Mert a pap, küldetése és szerepe alapján Krisztus Egyházát képviseli, nemcsak a hierarchikus egyházat, hanem egész Isten népét. Manapság joggal botránkozunk egyháziak súlyos bűneinek hallatán, az ártatlan gyermekekkel visszaélő pedofil papok, egyháziak bűntényein. A pápa és a felelős püspökök bocsánatot kértek, és bűnbánatra szólítottak. De ilyen és hasonló esetekre a hívő és egyházat szerető keresztény nem úgy reagál, hogy kilép az egyházból, megtagadja azt az „isteni miliőt”, amelyben isteni életre született. Mindezekkel máris jeleztük az Egyházról szóló elmélkedések időszerűségét.
A kritikus, haladó keresztények rögtön ezt mondhatják: csak beszélnek az egyházról, a zsinati aggiornamentóról, korszerűsödésről, de valójában a reformok elmaradnak. Az egyházi vezetés, a pápa és a római hivatalok a restauráció szellemében rendelkeznek, így visszatérünk a zsinat előtti időkhöz. A másik végleten az integristák panaszkodnak: a reformok ürügyén a zsinat óta mindent felforgatnak, teljes a zűrzavar. Fiatalok ezt kérik: beszéljenek nekünk Jézusról és az evangéliumról, ne az egyházról! Őket az érdekli, amit az egyház képviselői a világot alakító evangéliumról, a testvéri együttműködésről, a közös emberi reménykedésről, az igazságosabb és testvéribb világért való küzdelemről mondanak; de ne akarják elhitetni velünk, hogy mindehhez szükségesek az egyházi intézmények, a hierarchia, a papság, a liturgia és a templomba járás…
Az ellenvetéseket folytathatnánk. Mindezeket szemmel tartjuk sorozatunkban, amikor az Egyház mivoltáról, küldetéséről, a mai világban való jelenlétéről eszmélődünk.
Elmélkedéseinkben majd választ keresünk a nehézségekre, ellenvetésekre, ilyen kérdésekre: Akart-e Jézus Egyházat alapítani? Milyen Egyházat akart? Mennyire volt hűséges a történelmi Egyház Alapítója szándékához? Az Isten országa és az Egyház a történelemben? A II. vatikáni zsinat egyházképe. A vándorló Isten népe: bűnös tagokból áll, ezért állandóan megtisztulásra, reformokra szorul. Klerikusok és laikusok. Egyház és egyházak: keresztény egységtörekvés (ökumenizmus).
Minden attól függ, hogy minek tartjuk, hisszük az Egyházat. Már a reformáció korában elkezdődött az egyházkritika: a reformátorok joggal léptek fel az egyház megújítása érdekében, de végül is törekvésük hit- és egyházszakadáshoz vezetett. A trentói zsinattal igyekezett a katolikus egyház megvalósítani a reformokat. A felvilágosodás idejében és utána már Krisztustól is kezdtek elfordulni hitetlenségre hajló vagy liberális teológusok; utána pedig a hitetlenség, az ateizmus következett, amelynek korifeusai olyan képrombolók voltak, mint Marx, Nietzsche, Freud. Sematikusan tehát ez volt az irány: El az Egyháztól! El Krisztustól! El Istentől! – Napjainkban ugyan terjed a teljes szekularizmus és Isten-nélküliség, de ugyanakkor egy bizonyos vallási ébredés is tapasztalható: a keleti vallások misztikáját követők, a Jézus-hívő szekták hívei is, az egyházi kereteken kívül keresik az istentapasztalatot. Sokan, ha Jézust el is fogadják Mesternek, és az Evangélium szerint igyekeznek élni, a hivatalos, hierarchikus egyházat tagadják.
A katolikus regényíró, François Mauriac meglehetősen kritikus volt a látható, sokszor megbotránkoztató egyházzal szemben, mégis példamutatón vallott Krisztus Egyháza iránti szeretetéről. Számára az Egyház elsősorban nem a hierarchiát, az adminisztrációt, a struktúrákat jelöli, hanem a szellemet és az isteni élet, a bűnbocsánat közvetítését. De azért hálás volt az intézménynek is azért, amit megmentett és megőrzött. „Én hiszem, hogy e struktúrák mindent megmentettek. Semmi sem veszett el a katolikus Egyházban az igékből, amelyek: szellem és élet. (…) Senki sem rendelkezik kevesebb reformátor-ösztönnel, mint én, mindannak ellenére, ami az Egyházban meghökkent, zavar vagy megbotránkoztat. De a legnagyobb rossz az lenne, ha növelnénk a varratlan köntös szakadását. Nincs más tennivaló, mint csatlakozni mindazokhoz, akik igyekeznek összevarrni a szakadást…” (Szabó F.: Mauriac önmagáról, 33-34).
Most még egy nagy teológus vallomásából szeretnék idézni. A nyár folyamán tíz alkalommal elmélkedünk az Egyházról. Sorozatom címe: Elmélkedések az Egyházról, a jezsuita Henri de Lubac (1896-1991) – élete végén bíboros – egyik könyvcímére utal, amely 1953-ban jelent meg, amikor az ún. „új teológia” fő képviselőjét az 1950-es Humani generis k. körlevél körüli gyanúsítások következtében félreállították. (Vö. Szabó Ferenc: Henri de Lubac az Egyházról, Róma, 1972.) A kérdéses könyv H. de Lubac egyházszeretetéről és engedelmességéről tanúskodik, miként későbbi megnyilatkozásai és teológiai reflexiói. Ismeretes, hogy a jezsuita teológus, a domonkos Yves Congarral, jelentős szerepet játszott a zsinati egyháztan előkészítésében, a zsinati munkákban és a zsinat utáni teológiai kontesztálások idején is. Láttuk, hogy Joseph Ratzinger is mesterének tartotta, és gyakran hivatkozott rá könyveiben.
Most idézek Lubac atyának Az Egyház paradoxona és misztériuma c. könyvéből, amely már a zsinati egyháztant tartja szem előtt (Szabó, 114kk.): „Az Egyház isteni és emberi, felülről kapott és alulról jön. Tagjai, az emberek, természetszerűen nehézkesek és sebzettek; minden nehézségükkel ellenállnak a felülről jövő Életnek, amely beléjük akar hatolni. (…) Az Egyház jelenlegi formája elmúlik, mint a ’világ alakja’; de alapjában véve megmarad – megmarad az a lényeg, amely majd egyszer nyilvánvalóvá lesz. (…) Az Egyház anyám. Igen, az Egyház: a múlt nemzedékek egyháza, azoké, akik átadták nekem életét, tanítását, példáját, erkölcseit, szeretetét; – és a mai egyház is: nemcsak a hivatalos vagy tanító egyház, vagy ahogyan mondani szoktuk: a hierarchikus egyház, amely az Úr által rábízott kulcsokat őrzi, hanem szélesebben, egyszerűbben az ’élő Egyház’: az, amelyik dolgozik és imádkozik, tevékenykedik és szemlélődik, emlékezik és keres; az az Egyház, amely, hisz, remél és szeret; amely létének ezer helyzetében látható és láthatatlan szálakkal fűzi össze tagjait; az alázatosak Egyháza, azoké, akik közel vannak Krisztushoz; az a titkos hadsereg, amely mindenünnen toborzódik, amely még hanyatló korban is továbbél, amely szolgál, feláldozza magát a forradalom vagy a reform eszméje nélkül is, amely állandóan felkúszik a nehézkes természet lejtőjén, és amely így csendben tanúskodik a mindig termékeny Evangéliumról, és arról, hogy az Isten országa már köztünk van. (…) Ebben a közösségben találom meg támaszom, erőm és örömöm. Ez az Egyház az én anyám…”
Megindító ez a vallomás egy olyan teológustól, akit igazságtalanul vádoltak, hogy eltért a katolikus egyház tanításától, és évekre félreállítottak. Tanulhatnának P. de Lubactól sokan, tegnapi és mai kontesztáló és rebellis teológusok vagy katolikusok, akik úgy bírálják az egyházat, hierarchiát, püspököket és papokat, mintha ők nem lennének az Egyház tagjai, mintha az Egyház nem lenne a kegyelmi rendben édesanyjuk. Nincs szó itt a püspökök, papok és katolikus hívek hibái és bűnei fölött szemet hunyó apologetikáról. Megvan a helye az egyházban az építő kritikának, de ez mindig legyen egyúttal „önkritika” is, keresztény értelemben véve a hajdani pártzsargont. Az egyháztörténelem árnyoldalait nem lehet eltusolni, de nem szabad elhallgatni az árnyak mellett a fényeket sem.