A Szentatya beszélgetése a papokkal a papi év lezárásakor a Szent Péter téren tartott
imavirrasztás során 2. rész – P. Vértesaljai László sorozata
Jézus Szíve ünnepe előestéjén a Szent Péter téren 15 ezer pap jelenlétében imavirrasztást
tartottak a papi év lezárása alkalmából. XVI. Benedek pápa is részt vett az imavirrasztáson
és az öt kontinenst képviselő egy-egy pap kérdésére szabadon fogalmazott választ adott.
Második kérdés (Afrika, Elefántcsontpart - teológia-spiritualitás) Szentatya,
Mathias Agnero vagyok, Afrikából jövök, pontosabban Elefántcsontpartról. Ön egy teológus
pápa, miközben mi, amennyiben sikerül, éppen csak néhány könyvet olvasunk a képzésünkre.
Úgy tűnik, mindazonáltal, hogy szakadék támadt a teológia és a tanítás, még jobban
mondva a teológia és a spiritualitás között. Szükségét érezzük, hogy a tanulmányaink
ne legyenek akadémikus jellegűek, hanem táplálják a lelkiségünket. Érezzük, hogy szükségünk
van erre, ugyanazon lelkipásztori munkában. Némelykor úgy tűnik, a teológiának Isten
nem a középpontja és Jézus nem az „első teológiai hely”, hanem a teológia ízléseket
és zavaros áramlatokat követ. Következményként elszaporodnak a személyes vélekedések,
melyek megengedik, hogy fellépjenek az Egyházban is nem katolikus gondolatok. Hogyan
is ne vesztenénk el a tájékozódásunkat az életünkben és a szolgálatunkban, amikor
a világ ítéli meg a hitet és nem fordítva. Úgy érezzük, eltávolodtunk a középponttól. Szentatya:
Ön egy nagyon nehéz és fájdalmas problémát érint. Tényleg van egy olyan teológia,
mely mindenekelőtt akadémikus akar lenni, tudományosnak tűnik és elfelejti az életszerű
valóságot, Isten jelenlétét, jelenlétét közöttünk, hogy ő ma is szól hozzánk, nem
csak a múltban. Már Szent Bonaventúra megkülönböztette saját korában a teológia két
formáját, mondván: „Van egy teológia, mely az értelem arroganciájából ered, és amely
mindent uralni akar. Az Istent alanyból tárggyá fokozza le, miközben alanynak kellene
lennie, aki szól hozzánk és vezet bennünket”. Valóban létezik a teológiának egy ilyen
félreértése, ami az értelem arroganciája és nem táplálja a hitet, hanem elhomályosítja
Isten jelenlétét a világban. Aztán, van egy olyan teológia, mely inkább szeretetből
akarja ismerni azt, akit szeret, ezt a teológiát a szeretet ösztönzi, a szeretet vezeti.
Ez az igazi teológia, amely Isten, Krisztus szeretetéből jön és mind mélyebben akar
belépni a Krisztussal való közösségbe. Valójában napjaink kísértései nagyok, mindenekelőtt
felvetődik a modern világlátás egyik fajtája…. Például úgy, hogy végső kritériummá
válik, amikor is nem lehetséges e szerint a modern világszemlélet szerint, vagyis
nem történhetett meg valójában, hogy Isten belép a világba. E szempont szerint minden
úgy van, ahogy mindig is volt, hogy a történelmi események mindig ugyanazon fajtából
valók, mely kizárja az Evangélium újszerű mivoltát, kizárja Isten betörését a világba,
az igazi újdonságot, ami a hitünk öröme. Mit is kell tenni? Mindenekelőtt a teológusoknak
mondanám: Legyetek bátrak! És szeretnék köszönetet mondani sok teológusnak, akik jó
munkát végeznek. Igen, vannak visszaélések, tudjuk ezt, de a világ minden táján van
sok-sok teológus, akik valóban élik az Isten Igéjét, a szemlélődésből táplálkoznak,
élik az Egyház hitét és segíteni akarnak, hogy ez a hit jelen legyen a napjainkban.
Ezeknek a teológusoknak mondok most nagy köszönetet. (Taps) És szólok a teológusokhoz
általában: Ne féljetek a tudományosságnak ettől a kísértetétől!. 1946-tól kezdve követem
a teológiát. ’46 januárjában kezdtem el teológiát tanulni és így tehát a teológusok
három nemzedékét láttam, mondhatom, azoknak az időknek a hipotézisei, melyek később
a hatvanas és nyolcvanas években a legújabbak voltak, abszolút tudományosak, szinte
abszolút dogmatikusak, de időközben mégis megöregedtek és ma már nem érvényesek többé!
Több közülük szinte nevetségesnek tűnik… Tehát, legyetek bátrak, ellenállni a látszólagos
tudományosságnak! Ne vessétek alá magatokat a pillanat ötleteinek, hanem gondolkodjatok
az Egyház nagy hitéből indulva, mely minden időben jelen van, és utat nyit számunkra
az igazságnak. Mindenekfölött pedig ne gondolkodjatok a pozitivista értelem módján,
mely kizárja a transzcendenst, ami így persze nem megközelíthető. Ez nem az igazi
teológia! Ez az értelem gyenge, mely csak a megtapasztalhatót mutatja be, ez valójában
elégtelen értelem. Mi teológusok azt a „nagy értelmet” kell, hogy használjuk, amelyben
Isten megmutatkozik, és amely nyitott Isten nagyságára. Bátrak legyünk, hogy túllépjünk
a pozitivizmuson, hogy eljussunk annak a megtapasztalásához, Aki velünk van és mi
Ővele. Nekem ez nagy jelentőségűnek tűnik. Tehát hordozzuk a nagy, a tágas értelem
bátorságát, és legyünk alázatosak, ne dőljünk be a pillanatnyi feltevéseknek, éljünk
a minden idők Egyházának a hitéből! Nincs nagyobb többség a szentek többségénél. Az
igazi többség a szentek az Egyházban és a Szentekhez kell igazodnunk! (Taps) Aztán,
a szeminaristáknak és a papoknak ugyanazt mondom: gondoljátok meg, hogy a Szentírás
nem egy elszigetelt könyv, az Egyház élő közösségében él, ugyanaz az alanya minden
századon át és biztosítja az Isten Igéje jelenlétét. Az Isten nekünk adta az Egyházat,
mint élő alanyt, a pápával közösségben levő püspökök struktúrájával. A világ püspökeinek
ez a nagy valósága - a pápával való közösségben - biztosítja az igazság állandó tanúságtételét.
Legyen bizalmunk a pápával közösségben levő püspökök permanens Tanítóhivatalában,
amely Isten jelenlétét képviseli. Legyen bizalmunk az Egyház életében! Mindenekelőtt
azonban legyünk kritikusak. A teológiai képzés – ezt elsősorban a szeminaristáknak
mondom – minden bizonnyal nagyon fontos. Korunkban jól kell ismernünk a Szentírást,
a szekták kihívásaival szemben is. Legyünk valóban a Szentírás barátai, ismerjük korunk
szellemi áramlatait, hogy értelmesen válaszolhassunk - Pál Apostol szavával szólva
– „számot adva hitünk értelméről”. A képzés nagyon fontos. De legyünk kritikusak:
a hit kritériuma az a kritérium, mellyel a teológusokat és a teológiákat látjuk.
Ebben az összefüggésben II. János Pál pápa egy abszolút biztos kritériumot adott nekünk
a Katolikus Egyház Katekizmusában. Itt látjuk a hitünk szintézisét és ez a katekizmus
valóban döntő szempont, hogy lássuk: valójában hová vezet egy teológia, elfogadható-e
vagy sem. Tehát, ajánlom ennek a könyvnek az olvasását és tanulmányozását, mert így
előbbre haladhatunk a pozitív értelemben vett kritikus teológiával, mely kritikus
a divatos irányzatokkal szemben, ugyanakkor nyitott az igazi újdonságok, Isten Igéje
kimeríthetetlen mélysége iránt, aki újból felfedi magát minden időben, így korunkban
is.