„Jézus türelmes szeretete” – P. Szentmártoni Mihály SJ elmélkedése az évközi 13. vasárnapra

Az évközi tizenharmadik vasárnap első olvasmánya a Királyok első könyvéből vett szakasz, amelyben megtudjuk, hogyan hívta meg Illés próféta Elizeust, aki csendesen szántott. Illés szavára otthagyott mindent és követte őt és szolgájává lett. Elizeus nem tétovázott, mert Illés hívásában felismerte Isten akaratát. Gyakran hasonló a helyzet a mi életünkben is: Isten az emberek és események útján szólít meg bennünket.
A második olvasmányban Szent Pál szintén a meghívásról beszél, de ezúttal lelki értelemben, és kifejti, hogy meghívásunk szabadságra szól. Mintha az első olvasmány visszhangját hallanánk Szent Pál soraiban, amikor leszögezi, hogy a keresztény is szolga, de a szeretet szolgája: „szeretettel szolgáljatok egymásnak”.
Az Evangéliumban Szent Lukács beszámol Jézus jeruzsálemi útjáról. Útközben Jézus és a vele tartó Apostolok elfáradtak és megéheztek, ezért Jézus követeket küldött a szamariaik városába, hogy adnának nekik szállást. A szamariaik azonban nem fogadták be Jézust. Ennek láttán a tanítványok, különösen Jakab és János felháborodtak olyannyira, hogy az istennyilát akarták lehozni az égből, hogy pusztítsa el a gonosz szamariaikat városukkal együtt. De Jézus rájuk pirított.
Ma is vannak olyanok, akik nem fogadják be Jézust és vannak olyanok, akik emiatt felháborodnak. Tanulságos megfigyelni, hogyan viszonyult Jézus e két embercsoporthoz. Jézus nem haragudott meg a szamariaikra, megértette fenntartásukat, amint ezt az Evangélista is megjegyzi, mondván, hogy Jézus útban volt Jeruzsálem felé, amit ezek nem voltak képesek elfogadni, amint ezt tudjuk abból a beszélgetésből, amelyet Jézus a szamariai asszonnyal folytatott. Jézus azonban tudott türelmes lenni, tudott várni. Nem váratlanul, hirtelen jelent meg a szamariaiak között sem, hanem követeket küldött maga előtt. Jézus tudta, hogy szavai, kezdeményezése, érdeklődése ezek iránt az elszigetelt emberek iránt lassan, de biztosan előbb utóbb visszhangra talál szívükben. Biztosan akadtak szamariaiak is későbben Jézus követői között, amit szintén a szamariai asszony esetéből tudunk, aki elszaladt a városba és nagy hangon mesélte mindenkinek, kivel találkozott a kútnál. Erre sokan hittek Jézusban. Jézus ma is így közeledik felénk: követeket küld maga előtt, igéje és kegyelme útján, aztán csendesen, türelmesen vár, hogy hívása megfoganjon lelkünkben.
A továbbiakból megtudjuk, hogy valaki felkínálkozott tanítványnak, fogadkozva, hogy követni fogja Jézust, bárhová is megy. Jézus kijózanította az embert, mert nem igen tudta, milyen életmód vár rá Jézus mellett. Jézus soha senkit nem hitegetett, nem ígért senkinek karriert maga mellett. Ő csak saját magát és saját életstílusát tudta nyújtani követőinek. Ez pedig az örömteli pillanatok mellett magával hozta a nincstelenséget és üldöztetést is. A helyzet ma sem különb: keresztény hitünk nem csak öröm és béke, hanem megpróbáltatások és félreértések forrása is.
Egy harmadik tanítvány-típussal is találkozunk: ezeket Jézus szólította fel, hogy kövessék Őt. Az első nem volt hajlandó azonnal vele menni. Arra hivatkozott, hogy idős apjának szüksége van rá; „eltemetni” ugyanis nem azt jelenti, hogy az apja meghalt, hanem azt, hogy addig nem hajlandó Jézust követni, amíg az apja él. A másik is vonakodott, mert nem tudta eldönteni, mi a fontosabb, Jézus, vagy otthon hagyott családja. Mint jó emberismerő, Jézus tudta, hogy ha ezek az emberek most elmennek, a jövőben nem lesz lelki erejük ahhoz, hogy visszatérjenek. Így van ez a mi lelki életünkben is: ha nem cselekszünk azonnal, a jó szándék az idő múltával lelohad.
Ebben az evangéliumi jelenetben azonban nem a leendő tanítványok a főszereplők, hanem Jézus. Jézus az, aki követeket küld maga előtt, Jézus az, aki feltételeket szab jövendő tanítványainak, Jézus az, aki azonnali döntésre biztatja tanítványait. E három tulajdonsága ma is érvényesül. Kopogtat, hív, döntésre serkent. Jézus szeretete türelmes: tud várni, biztatni, serkenteni. Aki elfogadja hívását, részese lesz földi sorsának, de mennyei dicsőségének is, amint ezt Ő maga ígérte meg tanítványainak. Mi vagyunk ma Jézus tanítványai, mondjunk ismételten „igent” hívására.
(1 Kir 19, 16b. 19-21; Gal 5, 1. 13-18; Lk 9, 51-62)