A Szentatya beszélgetése a papokkal a papi év lezárásakor a Szent Péter téren tartott imavirrasztás során 1. rész – P. Vértesaljai László sorozata

Jézus Szíve ünnepe előestéjén a Szent Péter téren 15 ezer pap jelenlétében imavirrasztást tartottak a papi év lezárása alkalmából. XVI. Benedek pápa is részt vett az imavirrasztáson és az öt kontinenst képviselő egy-egy pap kérdésére szabadon fogalmazott választ adott. A párbeszédnek ez a közvetlen formája lehetőséget adott Benedek pápának, mintegy a „világegyház plébánosának”, hogy „munkatársaival” együtt azokról a kérdésekről beszélgessen, melyek napjaink lelkipásztori életének legfontosabb problémái. A Szentatya a feltett kérdésekre olasz nyelven adott választ, melyet most az Államtitkárság átiratában magyar nyelvre lefordítva öt részben sugározunk a kedves Hallgatóinknak. Az első kérdést egy amerikai pap tette fel a plébániai élettel kapcsolatos mai kihívásokról.

2010. június 10. csütörtök 20 - 23 óra

Első kérdés (Amerika, Brazília - funkcionalizmus): - Szentatya, José Eduardo Oliveira y Silva vagyok, Amerikából jöttem, pontosabban Brazíliából. Legnagyobb részt, akik itt jelen vagyunk, közvetlenül részt veszünk a lelkipásztori munkában a plébániákon és nem is csak egy közösségnek, hanem sokszor több plébániának vagyunk a plébánosai, vagy éppen különösen nagy közösségnek a vezetői. Legjobb erőnkből törekszünk megfelelni a nagyon is megváltozott és többé már nem egészen keresztény társadalom szükségleteinek, de azt tapasztaljuk, hogy nem elég, amit teszünk. Merre menjünk, Szentatya, milyen irányba?

Szentatya: Kedves barátaim, mindenekelőtt szeretném kifejezni nagy örömömet, mert itt most a világ minden tájáról jöttek össze papok. Hivatásunk örömével és azzal a készséggel, hogy minden erőnkkel az Urat szolgáljuk napjainkban, nagyon is tudatában vagyok kérdésének, hogy ma milyen nehéz plébánosnak lenni, főként az ősi kereszténység országaiban. A plébániák mind kiterjedtebbek… és lehetetlen ismerni mindenkit és lehetetlen elvégezni minden munkát, amit elvárnak egy plébánostól. Így valóban felvetődik a kérdés, merre kell menni, miként ön is kérdezte. Mindenekelőtt azt válaszolom: tudom, hogy nagyon sok plébános van a világon, akik tényleg teljes erővel dolgoznak az evangelizálásért, az Úr jelenlétéért és Szentségeiért, és ezeknek a hűséges papoknak, akik életük minden erejével, a Krisztus iránti szenvedélyes szeretetükkel szolgálnak, szeretnék nagy köszönetet mondani, ebben a mostani pillanatban. Mondtam, nem lehetséges mindent megtenni, amit elvárnak tőlünk, vagy amit meg kellene tennünk, mert erőink végesek és a helyzet mind nehezebb egy mind változatosabb, mind összetettebb világban. Gondolom, mindenekelőtt az a fontos, hogy a hívek lássák, a pap nem csak egy munkát („job”) végez, ledolgozza a munkaidejét, aztán szabad és önmagának él, hanem Krisztusért szenvedélyes ember, aki magában hordozza Krisztus szeretetének a tüzét. Ha látják, hogy eltölti az Úr öröme, megértik, hogy nem tud mindent megtenni és elfogadják a korlátait és segítenek a plébánosnak. Ez tűnik számomra a legfontosabbnak: az emberek lássák és érezzék, hogy a plébános valóban az Úr meghívottjának tudja magát, akit eltölt az Úr és az övéi iránti szeretet. Ha mindez megvan, akkor megértik és látják is annak a lehetetlenségét, hogy mindent megtegyen. Tehát, töltse el egész lényünket az Evangélium öröme, ez az első feltétel. Aztán meg kell tenni a választásokat, a prioritások szerint, meglátni, mi a lehetséges és mi a lehetetlen. Elmondanám, mi az első három prioritás, vagyis papi életünk három oszlopa. Az első az Eucharisztia és a Szentségek. Jelenvalóvá tenni az Eucharisztiát, főként vasárnaponként, amennyiben lehetséges mindenki számára és oly módon bemutatni a szentmisét, hogy mindenki számára valóban látható esemény legyen az Úrnak irántunk mutatott szeretete. Aztán az Ige hirdetése az összes dimenziójában: a személyes párbeszédtől kezdve egészen a homíliáig. A harmadik pont a „caritas”, Krisztus szeretete, vagyis jelen lenni a kicsik, a gyerekek, a nehézségben lévő személyek számára, a peremre szorítottak számára…, valóban jelenvalóvá tenni a Jó Pásztor szeretetét. És aztán egy nagyon fontos prioritás a Krisztussal való személyes kapcsolat. A breviáriumban november 4-én olvassuk Borromeo Szent Károly, a nagy lelkipásztor egy szép szövegét, aki valóban egész önmagát adta oda: „Ne hanyagold el a saját lelked, mert ha nem törődsz a saját lelkeddel, nem tudod adni, ahogyan azt adnod kellene. Tehát önmagad, a saját lelked számára is „időt kell szakítanod”, vagy más szavakkal: a Krisztussal való kapcsolatod, a személyes beszélgetésed Krisztussal, alapvető lelkipásztori prioritás, mintegy a mások számára végzett munkánk feltétele! Az imádság nem egy másodlagos dolog: a pap saját hivatása az imádság! Hogyan is képviselhetné a népet, ha nem tud imádkozni, vagy ha nem talál időt az imádságra. A személyes imádság, mindenekelőtt a breviárium, alapvető táplálék a lelkünk számára, az egész tevékenységünk számára. És végül, felismerni a korlátainkat és megnyílni alázattal… Emlékezzünk a Márk evangélium hatodik fejezetére (Mk 6,30-33), ahol az apostolok túl vannak „stresszelve”, mert meg akarnak csinálni mindent, és az Úr mondja nekik: „Menjünk el innét, pihenjetek egy kicsit!” („Az apostolok visszatértek Jézushoz, és beszámoltak róla, mi mindent tettek és tanítottak. Ő pedig így szólt hozzájuk: "Gyertek velem külön valamilyen csendes helyre, és pihenjetek egy kicsit!" Mert annyian felkeresték őket, hogy még evésre sem maradt idejük. Bárkába szálltak tehát, és elvonultak egy elhagyatott helyre, hogy magukban legyenek”). Ez is egy lelkipásztori munka: megtalálni, és birtokolni az alázatot, a bátorságot a pihenésre… Így tehát azt gondolom, hogy az Úr iránti szenvedélyes szeretet megmutatja nekünk a prioritásokat, a döntéseket, segít bennünket, hogy megtaláljuk a helyes utat. Köszönet mindnyájatoknak!