Mamberti érsek felszólalása a kubai katolikus szociális héten
Dominique Mamberti érsek, a Vatikáni Államközi Kapcsolatok titkára részt vesz a Kubában
június 16-tól 20-ig tartó „Katolikus Szociális hét” elnevezésű egyházi rendezvényen.
A Havannában tartott, a „Reménység tanúi és a béke megteremtői” címet viselő ötnapos
rendezvény célja, hogy előadások és vitafórumok révén előmozdítsák a kubai társadalom
különféle rétegei között a kiengesztelődést és a kölcsönös megértést. Mamberti érsek
szerdán, a találkozó megnyitóján mondta el hosszú beszédét, amelyben az „állam laikus
mivoltát” elemezte, főként a pápák társadalmi tanítása tükrében. A téma világosan
utal annak aktualitására: a hivatalosan egy kommunista párt által vezetett Karib-tengeri
szigetországban milyen módon lehet értelmezni az állam és a hívő polgárok kapcsolatát,
milyen jogok és kötelességek kötelezik és illetik egyik és másik felet.
A
havannai Szent Jeromos egyetemi kollégiumban tartott előadásában Mamberti érsek mély
történeti áttekintését adta a problémának. Mindenekelőtt a szociális hét célját összegezte
Mamberti érsek: a legfontosabb célkitűzés, „megerősíteni a laikátus, vagyis a világi
hívek hivatását és küldetését az egyházban és a társadalomban”. A laikátus illetve
laicitás kifejezések jóllehet jelenleg és az újkorban az állam egyik tulajdonságára
vonatkoztak, eredetileg csak a kereszténységen belül értelmezték és tartalmát is ott
kapta. Ősi kérdés ez, amit a megtestesülés révén az Istenember Jézus Krisztus így
fogalmaz meg: „adjátok meg az Istennek, ami az Istené és a császárnak, ami a császáré”
(Lk 20,25). A laicitás önmagában véve – ahogy Benedek pápa is tanítja – nem áll ellentétben
a hittel. Sőt, a hitnek egy sajátos gyümölcse, mert a keresztény hit kezdettől fogva
egyetemes vallás volt, vagyis egyetlen állammal sem lehetett azonosítani, s noha jelen
volt minden államban, mégis minden államtól különbözött.
A laikus szó gyökere
egyházi környezetben fogant. Az egyszerű keresztény hívő állapotát jelölte, aki nem
tartozott sem a papi rendhez, sem a szerzetesekhez. Ma is ismeretes ez a megkülönböztetés
a megkereszteltek között: laikusok azok a keresztények, akik nem részesültek a papi
rend szentségében, vagyis a laikus szó a klerikus fogalom-párja. A fejlődés következő
fázisában a laikus kifejezés már nem a keresztények közötti funkcionális különbséget
teszi szóvá, hanem a középkor társadalmában az egyházi tekintély és civil hatalom
képviselőit különíti el. Fontos azonban annak ismerete, hogy az egyházi és a polgári
hatalom képviselői, jóllehet szemben állhattak egymással, mégis egyazon keresztény
társadalom tagjai voltak. A felvilágosodás kora és különösképpen is a francia polgári
forradalom adott először a laikus szónak egy teljesen más értelmet, egészen odáig
menően, hogy szembeállította a civil élet világát az egyházi élet világával. Benedek
pápa erről a gyökeres váltásról állítja: „a közélet és a magánélet kategóriáinak szembeállításával
a laicitás végül oda érkezett, hogy szembefordították azzal, amitől pedig eredetét
vette, vagyis a vallási élettel”. Mamberti érsek a fogalomtisztázás után a laicitás
és a vallásszabadság kapcsolatáról szólt. Sajnálatos módon egy olyan értelmezés lett
uralkodóvá korunkban világszerte, mely a laicitást, mint alapvető emberi jogot csak
az állam szempontjából tekinti az ember vallásos létével szemben. Ez a felfogás nemcsak
semleges, hanem negatív, nemcsak közömbös, hanem támadó az ember szabad vallásgyakorlásával
szemben. Mamberti érsek előadása zárórészében az államnak a keresztényekkel szembeni
elvárásait vázolta, majd a keresztény polgároknak az állammal szemben fennálló igényeit
fogalmazta meg. A „Katolikus Szociális hét” elnevezésű rendezvény másik nagy jelentőségű
előadását P. Jorge Cela jezsuita tartotta, aki módszeresen elemezte Benedek pápa „Caritas
in veritate” kezdetű enciklikáját.