„Jézusnak ma is szenvednie kell” – P. Szentmártoni Mihály SJ elmélkedése az évközi 12. vasárnapra

Az évközi tizenkettedik vasárnap első olvasmánya Zakariás próféta könyvéből vett tömör leírás, amelyben a szent író Jeruzsálem gyászáról jövendöl, ami akkor következik be, amikor arra emelik majd tekintetüket, „akit átszúrtak”; ez utalás az eljövendő Messiás szenvedésére. Jóllehet a kereszténység nem a gyász vallása, hiszen Jézus feltámadt és él, de nem szabad elfelejtenünk azt, hogy megváltásunk ára Urunk szenvedése és halála volt.

A második olvasmányban Szent Pál arra buzdítja a galatákat és velük együtt minket is, hogy Krisztusban mindannyian egy lettünk. Sajnos, ennek ellenére ma is sok a széthúzás, viszálykodás és ellenségeskedés az emberek között. Igyekezzünk legalább legszűkebb családi körünkben az egyetértés szorgalmazói lenni.

Az Evangéliumban Péter vallomásáról olvasunk, aki a többiek nevében is határozottan kijelentette, hogy Jézus az Isten Fölkentje, vagyis a megígért és várva várt Messiás. Feltehetjük azonban a kérdést, miért kérdezte tulajdonképpen Jézus tanítványait, hogy kinek tartják Őt az emberek? Egy másik alkalommal ugyanis azt olvassuk Jézusról, hogy tudta, mit gondolnak a farizeusok és más ellenségei Róla, azokról pedig, akik jó szándékkal közeledtek feléje, tudta, hogy van hitük. Neki tehát nem volt szüksége arra, hogy bárki is felvilágosítsa, mi lakozik az emberben, és mit gondolnak mások Róla. Lehetséges, hogy Jézus azért vizsgáztatta tanítványait, hogy lássa, meddig jutottak el a lecke megtanulásában, vagyis, hogy Ő több mint Keresztelő János, vagy Illés, vagy egyike a régi prófétáknak. Jóllehet Péter és társai itt kitűnőre vizsgáztak, a későbbiekből majd megtudjuk, hogy Jézus-ismeretük nem volt tökéletes, azaz majdnem mindnyájan megbuktat a későbbi vizsgán, kezdve Péteren, aki nem akarta elfogadni, hogy Jézusnak szenvednie kell. De a többi sem volt különb. A két Zebedeus testvér inkább földi királynak képzelte el Jézust, semmint mennyei Megváltónak. Tamás az utolsókig nem volt tisztában azzal, hogy ki is tulajdonképpen Jézus, csak a feltámadás után, amikor megtapogatta sebhelyeit, borult le előtte és vallotta Őt meg, mint Urát és Istenét.

Megállhatunk mi is egy pillanatra a feladott kérdés előtt és megvizsgálhatjuk, hogy melyik feleletet tudjuk becsületesen kimondani a kérdésre, hogy „Ki nekem Jézus?” Péterrel kell válaszolnunk, miszerint mi is megértettük, hogy Jézus Isten Fölkentje, vagyis a megígért Üdvözítő.

A következő lépésben azonban Jézus újabb leckét adott fel tanítványainak, akik valószínűleg némi büszkeséggel vették tudomásul, hogy Jézus elfogadta Péter válaszát, amit az ő nevükben is tolmácsolt. Jézus tovább vezette őket az üdvösség módjának megértésében, és kifejtette, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, a vének, főpapok és írástudók nem ismerik el, megölik, de harmadnap feltámad. Jézus meg sem várta tanítványai válaszát, valószínűleg jól tudta, hogy ennek megértése még túl nehéz feladat számukra.

Az is lehetséges, hogy Jézus azért kérdezte tanítványait az emberek véleményéről, hogy rávezesse őket arra az igazságra, hogy az Ő személye megosztja a véleményeket, ellentétes reakciókat vált ki az emberekben. Erre maga Jézus utalt, amikor kiegészítette tanítványai válaszát, akik tulajdonképpen csak a pozitív véleményeket sorolták fel, amikor elmondták, hogy van, aki Keresztelő Jánosnak tartja Őt, van, aki Illésnek, van, aki prófétának, tehát sorjában nagy emberekkel hasonlították össze. Kétségtelenül az Apostolok is tudták, hogy Jézusnak voltak ellenségei, akik lázadónak, ördögtől megszállottnak, a törvény megszegőjének, anarhistának tartották Őt. A tanítványok ezt mintha nem akarták volna tudomásul venni, vagy mintha nem akarták volna ezzel elkeseríteni Jézust. Magatartásukat lehet úgy magyarázni, mint Jézus iránti jóindulatuk jelét; mi is gyakran eltitkolunk igazságokat a szeretett személy előtt, nehogy megzavarjuk lelki nyugalmát. Mivel azonban Jézust nem kellett felvilágosítani arról, hogy mit gondolnak róla az emberek, az Apostolok titkolózását úgy is lehet értelmezni, mint Jézus iránti bizalmatlanságot.

Jézus ma az Egyházban él tovább. Az utóbbi hónapokban igen aktuálissá vált Jézus kérdése, hogy kinek tartjuk Őt és hogyan látjuk az Ő Egyházát, amelyet nagyon sok támadás ért, igazságosan és igazságtalanul. Az Egyházat ért botrányokat lehet szégyellni, mások nevében is bocsánatot kérni azoktól, akiket megbántottak, de mindezt csak úgy, hogy azonosulunk az Egyházzal és ki merjük mondani a vallomást: „ez az én Egyházam!” Ekkor áll elénk Jézus és kérdezi tőlünk ugyanazt, amit első tanítványaitól kérdezett, vagyis, hogy kinek tartják Őt az emberek. Sok rosszat hallottunk Egyházunkról, de most rajtunk a sor, hogy kiálljunk mellette és merjük kimondani a csak magyarul oly szívmelegítően csengő nevet: „Anyaszentegyház, te vagy az én Egyházam, mert Krisztus Egyháza vagy”. Az Egyházra is alkalmazhatjuk Jézus szavait: „az Emberfiának, vagyis az Egyháznak, sokat kell szenvednie, sokan nem ismerik el, megölik, de harmadnap feltámad.” Az első tanítványok is nehezen értették meg, hogy Jézusnak szenvednie kellett és szenvedése tovább tart a történelem során. Ezt kell nekünk is megtanulnunk és beépítenünk hitünkbe, Jézusról alkotott képünkbe. A vasárnapi Szentmisében, mondjuk ki hangosan, határozottan és tudatosan a Hiszekegy tömör szavait: „Hiszek az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházban”.

(Zak 12, 10-11; Gal 3, 26-29; Lk 9, 18-24)