Janka Ferenc atya, a CCEE főtitkár helyettese beszámol hallgatóinknak a titkárság elmúlt hónapját kísérő néhány eseményről

„Tóth Kristóf és Luigi Padovese püspök emlékére”

Az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsával kapcsolatos híreket különböző beszámolókból hallhatták a kedves hallgatók. Az utóbbi hónap leforgása alatt az elnökség látogatást tett Benedek pápánál és a vatikáni hivatalokban, Rómában lezajlott a papság évének lezárása és ehhez kapcsolódóan a Püspöki konferenciák főtitkárainak találkozója.

Mivel azonban az egyházi kommunikáció nem csak hírközlés – ahogy Mons. Pompili a titkárok találkozóján elmondta -, és az egyháznak szüntelenül keresnie kell a megszokottól eltérő közlési formákat is, ezért most valami olyasmiről szeretnék szólni, ami nem fért bele a híradások szokásos menetébe

Találkozók és rendezvények alkalmából szokásunk az, hogy a meglátogatott vagy valamilyen feladatra felkért személyeknek átadunk egy kis ajándékot. Titkárságunk jelenlegi ajándéka, egy illő módon bekeretezett fénykép, ami az általam festett Európa védőszentjeinek ikonját ábrázolja. A pápa is megkapta ezt a kis ajándékot. Különösen kedves emlékem marad az, a fényképen is megörökített, pillanat, amikor a pápa kezébe veszi a képet, mosolyogva nézi, majd azt mondja: „molto bello” – („nagyon szép”). A meglátogatott dikasztériumok vezetői is tetszéssel, gratulációval fogadták a kis ajándékot. Eltűnődöm azon, hogy milyen különleges módon tudja az isteni gondviselés már itt a földön is „kárpótolni” az embert azért, amiről az ő szolgálata kedvéért lemondott. Másrészt remélem, hogy az ikon többeket arra fog indítani, hogy tanulmányozzák ezeknek a szenteknek az éltét. Mindnyájan egyéniségek voltak, Istenre figyelő szellemi és lelki tehetségükkel válságos időkben mertek az árral szemben úszni és így hozzájárulni az egyház megújulásához.

Titkárságunk munkatársai számára jelentős esemény volt a pünkösd előtti zarándoklat a torinói halotti lepelhez. A zarándoklatot követően időben történt két tragikus esemény, ami megdöbbentő aktualitást adott Krisztus halotti lepléről leolvasható nagyszombati misztériumnak. Az egyik esemény Tóth Ferenc görög katolikus paptestvéremnek az én fiammal egykorú, 15 éves Kristóf fiának halála, a másik pedig az általunk jól ismert, tisztelt és szeretett Luigi Padovese püspök úr meggyilkolása.

Oravecz Imre sorai vezessenek bennünket abba szférába, ahova ezek az események ragadnak bennünket:



Ahol elhallgat a szó,/ ott a némaság beszél,/ahol elhallgat a némaság,/ ott a Teremtő beszél. (Hopik könyve: Nyolcadik koan)

Jézus halotti leple a nagyszombat örökké szédítő mélységét idézi a szemünk elé. A lepel szemlélésének hatása összefügg azzal, hogy az ember milyen belső hozzáállással nézi. Sokféle érzelem kavaroghat ilyenkor a néző, a zarándok lelkében: a kíváncsiság, talán a kétkedés, a szomorúság vagy a segítség- esetleg csodavárás.

A bizánci liturgia nagyszombati éneke az Isten titka előtt elnémuló és megrendült ember alázatát fogalmazza meg:

„Hallgasson minden emberi test, és félve s remegve álljon, és semmi földit magában ne gondoljon”.

Sokféle oka lehet a hallgatásnak. Tanácstalanság, rémület, értetlenség. A halott hallgatása a síri csend. A két említett haláleset ezzel a csenddel ül a lelkünkre.

A tavalyi év zarándoklata során megismertük Padovese püspök úr sofőrjét, Muratot, aki most bestiális kegyetlenséggel ölte meg a püspököt. Nyolcszor szúrt a szívébe, majd lefejezte. Vajon mi történt ezzel a fiatalemberrel, aki tavaly még kedélyesen szállított, kísért bennünket?

Tóth Kristóf 15 éves volt. Egy felelőtlenül közlekedő motoros fiatalember gázolta el a kerékpározó fiút, aki néhány nap múlva belehalt koponyasérülésébe. Miért kellett ennek megtörténnie? Lélekben újra Krisztus halotti leple előtt állva hallgatok. Választ keresek, vigasztalást várok.

Dosztojevszkij „A Karamazov testvérek” című regényében Ivan úgy véli, hogy egyetlen ártatlan gyermek szenvedése, halála elég ahhoz, hogy a jövendő boldogságba szóló belépőjegyet visszaadjuk. Ivan Karamazov “együttérző felháborodása” Isten elutasításába torkollik. Öccse, Aljosa Karamazov, a világot annak minden gonoszsága, érthetetlensége mellett és ezzel együtt szeretetre méltónak találja, ő az “együtt érző szeretet” megtestesítője. A gyilkos gonoszság, a balesetet okozó felelőtlenség, miért vezethet „együttszenvedő reménytelenséghez” az egyik testvérnél, és miért, hogyan vezethet Istenben bízó „együtt érző szeretethez” a másiknál? A teodicea örök kérdését, „honnan a rossz, ha van Isten” ikerként kíséri Boethius másik kérdése: „de honnan a jó, ha nincs?”

Torinóban, a zarándoklatunk reggelén a szentmise alatt a koncelebráló papok között ülve felnéztem a lepelre. A gyolcsot takaró hatalmas biztonsági üvegben tükröződtek a torinói katedrális boltívei. A látvány János evangélista szavaira emlékeztettek: „Bontsátok le ezt a templomot és én harmadnapra felépítem azt”. Tanítványai akkor még nem értették, hogy Jézus saját testének templomára gondolt. (Vö. Jn 2,19-22).

Krisztus titokzatos teste az egyház, az egyház tápláléka az eukarisztia. A pápa a papok évét lezáró virrasztáskor az oltáriszentséggel kapcsolatban Szent Ágostont idézte: „Vegyétek azt, amik vagytok: Krisztus teste, hogy azzá legyetek, amit vesztek: Krisztus teste”. A szent liturgia ismét és ismét megjeleníti a megtestesült Fiú megváltói művét, és ennek a minden emberi gonoszság és minden megválaszolatlan kérdés ellenére is önátadó és önfeláldozó szeretetnek felfoghatatlanul mély, kimondhatatlanul gazdag és éppen ezért örökké tápláló titkát:

Hallgasson minden emberi test és semmi földit magában ne gondoljon, mert a királyok királya és az uralkodók Ura jön, hogy magát feláldozza és a híveknek eledelül adja. Alleluja, alleluja, alleluja.

Romano Guardini mondta, hogy ha majd egykor Istennel találkozni fog, akkor neki is lesz hozzá egy pár kérdése...

Nem hinném, hogy akkor még bármit is kérdezni kellene. A szó csendjét meghaladó beszédes némaság, majd az azt túlszárnyaló, új eget és új földet Teremtő Beszéd maga lesz a válasz, a könnyeket letörlő vigasztalás és a boldogság.

Ahol elhallgat a szó,

ott a némaság beszél,

ahol elhallgat a némaság,

ott a Teremtő beszél.

A tiszta gyolcson hagyott véres és titokzatos nyomok némán is hirdetik a megváltó és üdvözítő Isten végrendeletét: „a Szeretet legyőzte halállal a halált és a sírban lévőknek életet ajándékozott.”