„A papi szolgálat Isten merészsége” – P. Vértesaljai László írása a papi év lezárására

„Jézus Szentséges Szívének ünnepén – amelynek napját hagyományosan a papság megszentelődéséért ajánljuk fel – arra gondoltam, hogy hivatalosan megnyitom a „papi évet”, Vianney Szent János, a plébánosok védőszentjének „dies natalis”-a, mennyei születésnapja 150. évfordulója alkalmából”. Ezekkel a szavakkal kezdte a papi évet megnyitó levelét XVI. Benedek pápa egy évvel ezelőtt, 2009. június 16-án. A papi év célját a következőképpen fogalmazta meg: „… hozzá akar járulni az összes pap lelki megújulásának elkötelezettségéhez, hogy mind erősebb és lendületesebb módon tudjanak evangéliumi tanúságot tenni a mai világban”.

„A papság lelki megújulása - az evangéliumi tanúságtétel céljával!”. Ez volt tehát az alapvető szándék, mely az egész egyházat mozgósította. Alapja és előkészítője volt ennek a kegyelmi évnek a megelőző szentpáli év, melyet a Nemzetek Apostola születése kétezredik évfordulója alkalmából tartottak szerte a világon.

Maga Benedek pápa vetette össze az egymást követő két szentév főszereplőinek karakterét: Amíg Szent Pál szinte egész életében fáradhatatlanul úton volt, hogy a Földközi-tenger partvidékén „Krisztus nevét segítségül hívó közösségeket” alapítson, addig az Arsi plébános egészen haláláig menően első küldetése helyén maradt és meg nem szűnő imádsággal szolgálta a rábízott lelkeket, mindenekelőtt hűséges helyben-maradásával. Másfelől, amíg Szent Pál korának nagy formátumú gondolkodója volt, aki Gamáliel lábánál sajátította el az Írások ismeretét, addig a szerény képességű arsi plébános a forradalmi korszak egyházellenes világában nem is tanulhatott komolyabb teológiát. Ennek ellenére mindkettő azonos volt az Istennek és a küldetésüknek teljesen odaszentelt életben, még akkor is, ha az egyik halált is vállaló vértanú, míg a másik az életfogytig tartó csendes hűség tanúságtevője.

A papi év alkalmat adott tehát mindenkinek, nemcsak a szorosabb értelemben vett áldozópapoknak, hanem a diakónusoknak és a püspököknek, vagyis a Krisztus alapította papi rend egészének, hogy újra értelmezzék saját küldetésüket. Ilyen értelemben a papi év egy kollektív, permanens lelkigyakorlat volt az egyházban.

Mire küld bennünket az Isten és mit vár tőlünk az ő népe? – fogalmazódott meg a kérdés, és a válasz számtalan kezdeményezésben öltött testet.

Mindenekelőtt a papság egy ajándék, Isten ajándéka a népe számára, amit a meghívott személy, mint donum-ot, isteni, ingyenes ajándékot kap meg. A papság kegyelem, kiérdemelhetetlen, szabad isteni kezdeményezés. „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket” – élik meg a papok ezt az isteni kiválasztást, még akkor is, ha elöljárói mérlegelések sora és végül Isten népének megkérdezése tisztítja és véglegesíti a szentelés előtti döntést.

Az irgalomban gazdag Isten akarta így, hogy a világba küldött Fia maga mellé társakat válasszon, hogy velük legyen. Jézus Isten Országát feltáró három éves apostoli tevékenységének kerete egy baráti közösség, a tizenkettővel összenőtt életközösség. Itt hintette el Isten Országának magvait, ettől nyerte el a magvetés helyét a képzési időszak, a „szeminárium”.

A papság éve alkalmat kínált arra, hogy Isten szolgái számba vegyék saját képességüket és azt az elvárást, amivel az Isten népe és a világ egésze elvárja tőlük a hiteles és értelmes szót. A pap mai is értelmiségi ember, de immár egy mind képzettebb világban, ahol teológiai szakavatottsága már messze nem privilégium. Ennélfogva állandó önképzésben kell élnie, miként ezt a különféle hivatások képviselői szakmai elvárásként meg is teszik.

XVI. Benedek pápa a papi évet lezáró beszédében utalt „Isten merészségére, mely az egyszerű és szegény embert választotta, hogy rajta keresztül legyen jelen az emberek között”. Ennek az isteni merészségnek alapja az Isten bizalma az ember iránt, aki jól ismervén teremtményi gyengeségünket, mégis képesnek tart bennünket arra, hogy nevében és személyében is cselekedjünk. Istennek ez a minden emberi elképzelést felülmúló merészsége mégsem vakmerőség, mert arra bízza magát, akit saját képére teremtett, akinek az Atya a Fiában nagy gonddal és szeretettel feltárta önmagát. A papság ilyen értelemben véve nem egy kívülről jövő megbízatás, hanem a szeretetében merész Isten mintegy belülről köti magát hozzánk. „Mert Isten úgy szerette a világot – olvassuk János evangéliuma híres sorait – hogy saját egyszülött fiát adta oda érte”. A szőlőművesekről szóló példázatában Jézus a küldés alapját jelentő bizalmat, isteni merészséget így fogalmazza meg Atyja nevében: „a Fiamat csak becsülni fogják” (Mt 21,37). Isten merészsége a papjai iránt tehát az Atyának a Fia küldetése iránti merészségben rejlik. A merészség egyszerre féltés a tanúságtétel árától, a nehézségektől és végül a haláltól, de ugyanakkor féltés egyszerre a botlástól, a kicsinyhitűségtől, a tagadástól, az árulástól. A huszadik század Krisztus papjainak egészen rendkívüli tanúságtételét gyümölcsözte, ahogy azt II. János Pál pápa szolgálata és tanítása maga is megmutatta. Ugyanakkor e nagyszerű tanúságtétel mellett a „törékeny cserépedény jelleg” éppen most az elmúlt években mutatkozott meg drámai módon a világ előtt. „Soha többé ne legyen ilyen” – szól szigorúan Benedek pápa és a papi év lezárása utolsó gesztusaként a Szűzanya oltalmába ajánlotta a papságot.