A hívő ember három nagy kincse – P. Szentmártoni Mihály elmélkedése Húsvét 6. vasárnapjára

A Húsvét utáni hatodik vasárnap első olvasmányában az Apostolok Cselekedeteiből halljuk a megnyugtató szavakat, hogy keresztény hitünk nem teher, hanem örömteli hálaadás Isten szeretetéért. Az Apostolok így buzdították a híveket: „Úgy tetszett a Szentléleknek és nekünk, hogy ne rakjunk rátok több terhet a szükségesnél”. Ismételten tudatosítanunk kell azt az igazságot, hogy hitünk felszabadító, nem pedig elnyomó erő.

A második olvasmány a Jelenések Könyvéből vett szakasz, amelyben Szent János megosztja velünk a mennyei Jeruzsálemre vonatkozó látomását. Az olvasmányból kicseng a szeretet, a nyugalom és a béke hangja, amelyre mindnyájunknak szüksége van, és amire állandóan vágyunk.

Az Evangéliumban Jézus három dologról biztosítja tanítványait, akik már sejtik, hogy nemsokára bekövetkezik a fájdalmas elszakadás szeretett Mesterüktől. Jézus gyengéd szavakkal bátorítja és vigasztalja őket, mindennek zálogaként megajándékozza őket három kinccsel. Jézus mindenekelőtt arról biztosítja őket, hogy az Atya szereti őket. Aztán megígéri nekik a Vigasztaló Szentlelket, aki majd eszükbe juttat mindent, amit Ő mondott nekik, amíg közöttük volt. Harmadszor, Jézus rájuk hagyja békéjét. Ez a három ajándék a mi kincsünk is.

Elgondolkozhatunk mindenekelőtt azon, hogy itt tulajdonképpen egy nagyszerű kinyilatkoztatásról van szó: Jézus kinyilatkoztatta a Szentháromságos Istent, aki Atya, Fiú és Szentlélek. Ez azonban nem pusztán elméleti igazság, hanem lelki életünk hordozója, emberi méltóságunk megalapozója, mindennapi életünk támpontja. Vizsgáljuk meg közelebbről ezeket a támpontokat.

Először, a keresztény olyan ember, aki tudja, hogy szereti őt az Atya. A pszichológia tanítja, hogy minden gyermek legfájóbb tapasztalata az, ha úgy hiszi, hogy szülei nem szeretik, mert nem akarták, hogy megszülessen, vagy mert kisfiút akartak kislány helyett. Isten világában nincs „nem kívánt” gyermek. Isten mindenkit szeretetben álmodott meg, alkotott meg és hívott életre. Mindaz, amik vagyunk, nem a véletlen műve, hanem Isten nagy szeretetének műve. Ezért meri a hívő ember elfogadni saját magát, rábízni életét Istenre és menni tovább élete útján, bármerre is vezessen ez az út. Az Atya feltétel nélküli szeretete az első kincsünk, amit senki sem vehet el tőlünk.

Másodszor, a keresztény olyan ember, aki tudja, hogy az élet minden viszontagsága közepette vele van a Vigasztaló, Erősítő, Bátorító Szentlélek. A pszichológia tanítja, hogy minden embernek szüksége van valakire, akivel megoszthatja örömeit és bánatát, akire rábízhatja titkait, akibe belekapaszkodhat, amikor megbotlik, aki felsegíti őt, amikor elesett, aki biztatja és bátorítja, amikor elfáradt. A mindennapi életben ez a valaki vagy a szüleink, vagy a barátunk, vagy házastársunk. Az élet útján viszont ez a Valaki a Szentlélek, aki csendesen, a háttérben maradva biztos kézzel őrködik felettünk. Gondoljunk Rá szeretettel és hálával. A Szentlélek erőteljes jelenléte a második kincsünk, amit senki sem vehet el tőlünk.

Harmadszor, a keresztény olyan ember, aki tudja, hogy Jézus békéje kíséri élete útján. A pszichológia tanítja, hogy minden ember tele van félelmekkel, aggodalommal, szorongással és mindenkinek szüksége van valakire, aki megnyugtató kézzel megsimogatja lázas homlokát, aki bátorító szavakkal önt bele új lelki erőt, aki mosolyával felvidítja összeszorult szívét. Jézus az a Valaki, aki mindezt adja nekünk. Jézus békéje a harmadik kincsünk, amit senki sem vehet el tőlünk.