„Íme, az Ember!” – P. Federico Lombardi SJ heti jegyzete az Octava Dies műsorban

Zarándokok százezrei érkeznek ezekben a hetekben Torinóba, hogy a Halotti Lepel előtt néhány bensőséges percet eltöltve egy keresztre feszített ember megkínzott testének képmását szemléljék. Ez minden alkalommal így történik, amikor a hatalmas, régről ránk maradt halotti lepedő közszemlére kerül a nagyközönség számára; az utóbbi pápák minden alkalommal csatlakoztak a zarándokokhoz.

Nem is a kép rejtelmes eredete, mely mindenkit lenyűgöz, hanem sokkal inkább a részletek elképesztő megegyezése mindazzal, melyet az evangéliumok írtak le Jézus szenvedéstörténetéről: a sebek, a vérfoltok, a töviskorona által okozott sebhelyek, az ostorozás nyomai. „Íme, az ember!” – mondta Pilátus bemutatva Jézust a tömegnek. Íme az ember, aki meghalt értünk a kereszten – ismételjük magunknak e mondatot érzelmektől felkavartan megállva, majd lenyűgözve Jézus szenvedésének legkézzelfoghatóbb képmása előtt.

A keresztre feszítés középpontjában Jézus fenséges arca áll, olyan arc, mely megfelel a keresztény ikonográfia legkorábbi ábrázolásainak, sőt megerősíti és alakítja is azt. Isten megismerésére vágyakozunk, akit Krisztus arcán keresztül lelhetünk fel, melyre XVI. Benedek gyakran emlékeztet minket. Pontosan ez fűzi szeretetünket a képekhez, melyeket a hagyomány, mint becses lehetőséget ajánl, hogy meglássuk Jézus arcát, ilyen a manopellói és a torinói kép is. Tudjuk, hogy a látottakon túl kell néznünk arra vágyakozva, hogy szemtől szembe lássuk a Feltámadott arcát. Alázattal vagyunk hálásak „földi, fizikai” szemeinknek azért, hogy szemlélni tudjuk a kereszthalálig tartó végtelen és önzetlen szeretet jelét.