Reinhard Marx müncheni érsek műve Karl Marxról - P. Szabó Ferenc széljegyzete egy könyvbemutató után

Nagy visszhangot keltett világszerte Reinhard Marx müncheni érsek 2008-ban megjelent könyve Karl Marx főművéről, a Tőkéről, amelyet ma már magyar fordításban is olvashatunk. Egy harmadik „Marx”, Dr Marx Gyula fordította magyarra, és a Szent István Társulat adta ki. Most április 22-én szakemberek mutatták be a Kiadó Könyvesházában nagyszámú hallgatóság részvételével. A jelenlegi müncheni érsek A Tőke c. műve és XVI. Benedek „Caritas in veritate” k. szociális enciklikája egyaránt az egyház több mint egy százados társadalmi tanítása fényében elemzi a mai globális világválságot. Reinhard Marx Karl Marx XIX. századi kapitalizmus-kritikáját összeveti a válságba került mai kapitalizmussal, és értékei a jelenlegi világméretű szociális piacgazdaságot.

A Német Püspökkari Konferencia társadalmi ügyekkel foglalkozó bizottságának elnöke könyve előszavában bevallja, hogy névrokona, Karl Marx személye és műve tanulmányozására II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele hívta fel a figyelmét. Ismeretes, hogy ez a dokumentum XIII. Leó Rerum novarum k. körleve 100. évfordulója alkalmából (1991) összefoglalta és aktualizálta az egyház szociális tanítását. Marx érsek a CA 26.pontjára utal, ahol II. János Pál ezeket írja: „Az 1989-es események főleg Kelet- és Közép-Európa államaiban zajlottak le, mégis egyetemes jelentőségük van, mert az egész emberi családot érintő jó és rossz következményekkel járnak (…) A marxizmus válsága nem szünteti meg a világban az igazságtalanságot és az elnyomást, amit a marxizmus mértéktelenül kiaknázott, és amiből erejét merítette. De akik ma új és valódi szabadságelmélet és –gyakorlat után kutatnak, azoknak az egyház nemcsak szociális tanítását és általában a Krisztus által megváltott személyről szóló tanát ajánlja, hanem elkötelezettségét és támogatását is felkínálja az emberek kirekesztésének és szenvedéseinek enyhítésére.”

Marx érsek a globális szociális piacgazdaságot elfogadható alternatívának tartja Marx téves nézeteivel szemben a szegénység és az igazságtalanság leküzdésére. A könyv Bevezetésében egy fiktív levelet intéz „kedves névrokonához”, aki halála előtt kijelentette: „Csak azt tudom, hogy én nem vagyok ’marxista’.” Ebben Bevezetésben olvassuk (26.o.): „A történelem menete végül mégis Önnek adna igazat Marx dr úr? A kapitalizmus önmagától menne tönkre? Egészen őszintén válaszolok Önnek: remélem, nem. Ellenvetésemnek több oka is van. Először is: nem látom, hogy a piacgazdaság rendszerén kívül hogyan lehetne ellátni az emberek ilyen hatalmas tömegét a szükséges javakkal és szolgáltatásokkal. Az alternatív modell, a szovjet kommunizmus központi tervgazdasága mindenesetre teljesen megbukott, ahogyan azt XIII: Leó pápa csaknem 30 évvel az 1917. évi nagy októberi szocialista forradalom előtt előre jelezte (vö. Rerum novarum 3). (…) Az Ön gondolatainak következményei végül is pusztító erejűnek bizonyultak. XVI. Benedek – még bíborosként – így ír minderről a 2000. esztendőben: A kelet-európai államokban a ’létező szocializmus emberei ’csak a tönkretett természet és tönkretett lelkek szomorú örökségét hagyták maguk után’ (Bev. a ker. hit világába, 9). Azt hiszem, belátható, hogy ha egy teljesen hamis emberképet ültetünk át egy politikai programba, az végül félelmetes következményekkel jár, és teljes mértékben az ember ellen fordul.” Marx érsek szakszerű elemzései során többször hivatkozik Karl Marx kortársa, Ketteler mainzi püspök szociális programjára (12-15, 140-148), aki a szociális igazságosság kérdésével és a társadalmi reform eszméjével kibékíthetetlen ellentétbe került Karl Marx programjával.

A könyvbemutató alatt az járt eszemben, hogy nekünk is volt egy Ketteler püspökünk: Prohászka Ottokár. Már a XIX. század végén, 20 évvel a lenini forradalom előtt, alig hogy Rómából hazatért, XIII. Leó szociális elveit hirdette és az egyház demokráciáját követelte, a társadalmi-gazdasági reformokat sürgette. A fiatal esztergomi tanár egyik eszményképének Ketteler mainzi püspököt tartotta, úgy is mint szociális apostolt és úgy is mint szemináriumi nevelőt (vö. ÖM 16, 53kk, 240-242). Jellemző az is, hogy még Esztergomban alaposan tanulmányozta Marx A Tőke c. művét, és elmélyült tanulmányokat tett közzé értékelméletéről, elismerve Marx törekvéseiben bizonyos pozitívumokat, de bírálva is téves tételeit, főleg történelmi materializmusát. (Vö. ÖM 11, 128kk.) Prohászka forradalmi elveit élesen bírálták a feudális főurak és főpapok, meg általában a klérus, amely „sehol sem tett eleget a szocializmust megteremtő gonoszság és pogányság ellen” (u.o. 41). Később a székesfehérvári püspök – figyelve az idők jeleit - bizalommal tekintett a Károlyi-forradalom elé, elismerve érdemeit. (Talán kicsit elsietve, hiszen csakhamar jött a Tanácsköztársaság diktatúrája, amely pl. a Bécsbe menekült, Károlyi-párti Jászi Oszkár kemény kritikáját is kiváltotta.). A fehérvári püspök 1919 elején írta: „A forradalomnak nagy érdeme van. Feltétlenül elismerem, hogy a forradalom letörte azt, ami avult és korhadt volt alkotmányos világunkban, s hogy újat hozott, aminél jobbat s dicsőségesebbet nem hozhatott, meghozta a szabadságot és függetlenséget. Pusztító viharként vonult el fejünk fölött, mely elsöpörte a királyi trónt, romba döntötte az alkotmányt, a képviseletet, a törvényhozást, hogy helyet teremtsen az új rendnek, a magyar demokrácia kiépítésének…” (ÖM 22, 153). De utána (u.o.155) Prohászka azt kérdezi, hogy vajon a forradalmi pártok a „nagy letöréssel”, a „nagy felszabadítással megcsinálták már a megújhodott világot?” Kérdése és válasza ma is időszerű! Rávilágít arra, hogy a pártprogramokba alakító, teremtő és nevelő erők kellenek: eszményi hit, szívbeli jóság, lelki kultúra – „Isten országának erői”. A gazdasági felépítmény nem elég, hiszen az emberi élet a lélek és szellem világa. „Hogy ezeket a pártprogramokba beállítani nem akarják, annak csak két oka lehet. Az egyik a történelmi materializmus, a szocialista cégfilozófia, vagyis az a felfogás, hogy a szellemi világ nem különálló realitás, hanem csak függvénye a termelésnek. (…) Megemlítem, hogy ez úton a szocialista programba máris belekerült az egész keresztény világnézet tagadása. (…) A másik oka a vonakodásnak a nem-szocialistáknál csakis a gyönge hit s a hitbeli közöny lehet, mely mindenütt jelentkezik, hol az emberek hitből nem élnek. Mindkét állapot nagy lelki sivárságot, alacsony lelkiséget s gyönge etikai kultúrát jelent. (…) Az emberiség boldogítására a forradalom nem elég, hanem kell ahhoz más is: kellenek hit és erkölcsi erők; kell bizalom és szeretet, megértés és béke, rend és fegyelem, önmegtagadás és munkakedv.” És a további helyzetelemzés után (161) Prohászka felteszi a ma is időszerű kérdést: „Hol tartunk mindettől? Hol van a mi mai magyar demokráciánkban lelki érettség, hol van szociális érzés s a kooperáció kötelességének tudata? Ki dolgozik kedvvel, ki dolgozik azzal a tudattal, hogy az ő munkájával nemcsak bért érdemel ki, hanem a nagy köz iránti kötelességét teljesíti?”

A forrongó világban (1918-ban), az új világ felé tartó fejlődésben Prohászka a hit szemével Isten Lelke működését látja, aki a teremtéskor „ott lebegett a vizek és a sötétség felett”, és ma is működik a „világkavarodás szélvészében” mint „pünkösdi szélroham”. „Én úgy látom, hogy e világkavarodás kimondhatatlan sok jót is hoz. Hiszen mindaz, amit az emelkedő osztálynak az új világrendezés ígér, megfelel az evangélium szellemének, mely jóllehet a lelket emeli ki s az Isten országának s igazságának keresésére indít, de a ’többiről’, mindarról, ami az életet szebbé s igazabbá teheti, azt ígéri, hogy az ’hozzáadatik nektek’ (Lk 12, 31). Hát ha adatik, már csak elfogadjuk, s ha sokaknak adatik, kiknek eddig nem adatott, akkor abban nem visszaesést és hanyatlást, hanem új virradatot s haladást látunk s ünnepelünk.” (ÖM 22, 200)