2005. április 19-én estefelé fehér füst szállt fel a Szixtusz – kápolna kéményéből.
„Annuntio vobis gaudium magnum! Habemus papam!” – hangzott fel a bazilika erkélyéről
Medina Estévez bíboros örömhírt közlő hangja, majd a Szent Péter-téren várakozó népsereg
meglepetésére közölte a megválasztott pápa nevét: „…Josephum cardinalem Ratzinger.”
Az 1927-ben született
neves teológus, akit 1981-ben II. János Pál a Hittani Kongregáció élére állított,
szerepelt ugyan a „papabilisek” között, de voltak nála népszerűbbeknek tűnő jelöltek
is pl. a jezsuita biblikus, Milóánó érseke, Carlo Maria Martini. A nemzetközi sajtó
egy része különböző címekkel illette a német pápát: „páncélos kardinális”, „nagy
inkvizitor” , - utalva arra, hogy a Kongregációt hajdan római Inkvizíciónak, majd
Szent Officiumnak hívták… Mások, akik ismerték a teológus pályafutását, illetve közelebbről
kapcsolatba kerültek vele, szelíd, kedves, nagy műveltségű főpapnak mutatták be,
aki mintegy negyedszázadon át II. János Pál közeli munkatársa volt, és így megismerhette
a római Kúriában a világegyház problémáit.
948 éve nem volt német származású
pápa. Igaz, Joseph Ratzinger már 78 éves volt, túljutott a nyugdíjas korhatáron, de
Wojtyla pápa nem mentette fel hivatalából. Karol Wojtyla bíboros húsz évvel fiatalabb,
58 éves volt, amikor pápa lett. XXIII. János viszont 77, csak egy évvel fiatalabb
Ratzingernél, és milyen történelmi változásokat hozott az egyház történelmében a II.
vatikáni zsinattal. Az új pápa a Szent Péter- bazilika erkélyéről barátságos mosollyal
kijelentette a világnak: „Én az Úr szőlőjének egyszerű munkása vagyok.” Szolgálatnak
tekintette és tekinti pápai tisztét. A II. vatikáni zsinat programjának megvalósítását,
benne az ökumenikus párbeszédet és a világvallásokkal folytatott dialógus fő célkitűzésének
tartja. Igyekszik egyensúlyozni a tradicionalista „jobb” és a progresszista „bal”
irány között, ahogy Messori olasz újságírónak kifejtette. Azoknak, akik a mai ideológiák
és eszmeáramlatok „inkvizítorát” látták benne, a negatív és pesszimista bíboros prefektust,
aki harcban áll a „relativizmus diktatúrájával”, csakhamar változtatniuk kellett nézőpontjukon,
amikor Ratzinger pápa sorra közzétette a katolikus hit és világnézet lényegét bemutató
enciklikáit: a Szeretet-Istenről, a keresztény reménységről és a globalizálódó világ
válságát orvosolni kívánó „Caritas in veritate” kezdetű, az egyház szociális tanítását
aktualizáló körlevelét.
Azoknak, akik pesszimizmussal gyanúsítják, Ratzinger
pápa Messorival ezt üzeni: „A keresztény ember tudja, hogy a történelem már meg van
váltva, s ezért a végkifejlet pozitív. Azt azonban nem tudjuk, hogy miféle viszontagságokon
és nehézségeken keresztül jutunk el a nagyszerű befejezéshez. (…) Az Úr ma még jobban,
mint máskor, tudomásunkra hozza, hogy egyedül Ő képes egyházát megmenteni. Tőlünk
azt várja, hogy dolgozzunk erőink teljes bevetésével, félelem nélkül, azok szerénységével,
akik tudják, hogy akkor is haszontalan szolgák maradnak, ha megtették minden dolgukat.
(…) Olyan időszak ez, amikor a türelmet várják el tőlünk, a szeretetnek hétköznapi
formáját; olyan szeretetet, amelyben a hit és a remény egyszerre vannak jelen.” (Beszélgetés,
11)