Választások után – Magyarország jövője – P. Szabó Ferenc SJ jegyzete

„A demokratikus akaratnyilvánítás megtörtént, és ez fogja meghatározni Magyarország következő négy évét” – jelentette ki Sólyom László államfő még vasárnap éjjel az Országos Választási Központban. „Soha nem volt olyan egyértelmű és széles a győztes párt támogatása, mint most”, méltatta még a FIDESZ győzelmét. De az államfő azt is hozzátette: „ez a bizalom óriási felelősséget ruház a győztes politikai erőre”.

Most, a parlamenti választások első fordulója után, minden demokratikus érzelmű magyar – hálát adva Istennek, a történelem Urának – fellélegzett, és reménykedve tekint a jövő elé, legyőzve az elmúlt évtizedben eluralkodó reménytelenséget, amelyre a Magyar Püspöki Kar március 27-i választási körlevele is utalt. E körlevél elején olvashattuk az idézetet az Egyház társadalmi tanításából (Kompendium, 70): „a társadalmi tanítás az Egyház részéről nem (…) illetéktelen beavatkozás. Joga van a társadalmi szféra evangelizálására, (…), amelyben az ember élete zajlik, - hogy ott visszhangozza az Evangélium felszabadító üzenetét.” Ugyancsak a magyar főpásztorok hivatkoztak XVI. Benedek „Caritas in veritate” kezdetű körlevelére (78. pont): „az a humanizmus, amely kirekeszti az Istent, embertelen humanizmus.”.

Most szeretném megvilágítani az idézett egy mondat szövegösszefüggését. Körlevele befejezésében a pápa az ateista és a valódi humanizmus közötti különbségről szól, burkoltan visszautalva arra, amit a két háború között a katolikus filozófus, Jacques Maritain a Teljes humanizmusról írt, majd a háború után Henri de Lubac jezsuita teológus Az ateista humanizmus tragédiája című híres művében kifejtett. XVI. Benedek ezeket írja: „Az Isten előtti kitárulkozás megnyit minket, hogy ugyancsak nyitottak legyünk testvéreinkkel és a világgal szemben, és ezt szolidáris és örömteli feladatként éljük meg. Ellentétben áll ezzel: az Istennel szembeni ideológiai elzárkózás és közömbösség ateizmusa, amely megfeledkezik a Teremtőről, és ezzel azt kockáztatja, hogy az emberi értékeket is elfelejti: ez a szemlélet ma Istent a fejlődés legfőbb akadályának mutatja be. Az a humanizmus, amely kirekeszti Istent, embertelen humanizmus. Csak az Abszolútum felé nyitott humanizmus vezethet minket a társadalmi és polgári életformák támogatásában és megvalósításában a struktúrák, az intézmények, a kultúra és az ethosz területén, olyan humanizmus, amelyben oltalmat lelhetünk azzal a veszéllyel szemben, hogy divatok és a pillanat foglyaivá váljunk. (…) Isten szeretete arra hív minket, hogy mindennel szakítsunk, ami korlátozott és nem végleges; bátorít bennünket, hogy dolgozzunk tovább mindenki javának kereséséért, akkor is, ha ez nem tűnik azonnal megvalósíthatónak sem számunkra, és akkor is, ha állandóan kevesebb, mint amire törekszünk. Isten adja nekünk az erőt a küzdelemhez, és a közjó szeretetéből viselt szenvedéshez, mert számunkra Ő a Minden, a mi legnagyobb reménységünk.”

Ma Magyarországon rendkívül időszerűek Szentatyánk szavai.