Az elhagyott Jézus - Kiss Imre atya, szeged-csanádi püspöki helynök nagyböjti sorozatának utolsó része

Egyszer egy lelkigyakorlaton egy nemrégen megtért egyetemista megkeresett. Elmondta, úgy érzi, hogy teljesen összezavarodott. Azt hitte, hogy végre megtalálta Istent, érti Jézust, itt meg arról hallott, hogy Jézust elhagyta az Isten. Hogy kell ezt érteni? Úgy gondolom, hogy ez a fiatal – ezzel a kérdéssel - nem egyedüli eset. A gyakorló hívőnek is nehéz megbirkózni az evangéliumnak ezzel a mondatával.
Jézus szenvedéstörténetében hangzik föl ez az egészen rejtélyes, és a legnagyobb fájdalmat kifejező mondat Jézus ajkáról: „Éloi, Éloi, lámmá szábáktáni? Ami annyit jelent: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”

Tudjuk, hogy ez a mondat a 21. zsoltár első verséből való. De az is világos, hogy Jézus nemcsak egy ószövetségi imát mond el, hanem itt „drámájának” legmélyebb valósága fejeződik ki. Az ószövetségi zsoltár egészen különleges módon beteljesül Jézus sorsában, megváltó áldozatában.

Hogy lehet az, hogy Jézust, aki az Isten szeretett Fia, elhagyja az Isten? Hogy lehet az, hogy Ő, aki azt vallotta, hogy „nem vagyok egyedül, mert Atyám velem van”, most mégis a legsötétebb magányt éli át?

Ahogy II. János Pál pápa mondta ez Jézus „misztériumának legparadoxabb vetülete, Misztérium ez a misztériumban, melyet az emberi teremtmény csak leborulva imádhat.” (NMI 25). Jézus - valójában mély egységben marad az Atyával, de egyidejűleg haláltusáját vívja, egészen az elhagyatottság megtapasztalásáig. A pápa így folytatja: „Jézusnak a Kereszten elhangzó kiáltása nem egy elkeseredett ember szorongását fejezi ki, hanem a Fiú imáját, aki a gyötrelem szakadékában is a végsőkig ráhagyatkozik Atyjára: ’Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet’ (Lk 23,46).”

Ez a titokzatos fájdalom Isten szeretetének kinyilatkoztatása. Benne föltárul a Szentháromságon belüli élet, ami a végtelen szeretet élete. Az örök Fiú, a második isteni személy így szereti viszont Azt, akitől szeretetből mindent megkapott: egészen elveszíti magát; elveszíti azt, ami számára a legdrágább: az Atyával való egységének élményét és tudatát. Jézus elhagyottságában ugyanakkor az Atya és a Szentlélek szeretete is megnyilvánul, hiszen az Atya is valamiképpen „kiüresíti” magát, és titokzatos módon a Lélek is részt vesz a szeretetnek ebben az örvénylésében. A Zsidókhoz írt levélben olvassuk: „Krisztus az örök Lélek által ajánlotta föl önmagát szeplőtelen áldozatul Istennek” (9,14).

Másrészt Jézus elhagyottsága az Isten emberek iránti szeretetének is a megnyilvánulása és kinyilatkoztatása. Jézus itt valóban magára veszi a bűnös ember sorsát, a bűn okozta elhagyottság, Istentől távoliság, Isten nélküliség érzését. Teljesen azonosul az emberrel. Isten itt a legmélyebbre ment – értünk! És ezzel végérvényesen be is töltötte ezt a mélységet, ezt az ürességet. Azóta nincs olyan mélység, üresség, sötétség, ahol ne lehetne fölfedezni Istent, aki mindezt magáévá tette és örökre „magába vette”.

Krisztus átérzi annak a rossznak teljességét, amit a bűn - az Istennek való hátatfordítás - foglal magában. Az Atyához való fiúi ragaszkodásának isteni mélységében emberileg kifejezhetetlen mértékben éli át az Atyától eltávolodó, őt elutasító, - mondhatnánk az ateista -, az Istennel szakító ember szenvedését. - De épp e szenvedés útján viszi végbe a megváltás művét. (vö. Salv. dol. 18)

Krisztus a Golgotán megnyitotta szenvedését az ember előtt, mert megváltó szenvedésével ő maga is részese lett minden ember szenvedésének. – És amikor az ember a hit által felismeri Krisztus megváltó szenvedését, egyúttal saját szenvedéseit is felfedezi benne. (vö. Salv. dol. 20)

Egyik családtagomnak, aki tehetetlenül és súlyos szenvedések közt feküdt a kórházi ágyon ezt mondtam: “Gondolj az elhagyott Jézusra, aki a kereszten így kiáltott: “Istenem, Istenem, miért hagytál el engem!”. És ő ezt válaszolta – talán nem is magától: “Igen. Én vagyok az elhagyott Jézus.”

A szentek, misztikusok tapasztalata segíthet behatolni ebbe a titokba. Ők a “lélek éjszakájában” átélték a sötétség és a fény, a fájdalom és az öröm értelemmel meg nem magyarázható egységét. Az ő példájuk bennünket is segít és bátorít, hogy az elhagyottság érzésében, - amit valamilyen fokban Isten nekünk is megengedhet -, tovább higgyünk Isten szeretetében és válaszoljunk is rá!

Minden önzetlen szolgálat, minden konkrét segítség a mellettünk lévőknek – egy-egy válasz Isten szeretetének, Isten számára pedig alkalom, hogy egy új fénysugárt adjon abba az éjszakába, amit a bűn miatt az emberiség gyakran tapasztal.