Isten ma is mindenkit hazavár – P. Szentmártoni Mihály elmélkedése nagyböjt negyedik vasárnapjára

Nagyböjt negyedik vasárnapjának első olvasmánya Józsué könyvéből vett szakasz, amelyben a szent szerző elmondja, hogy Izrael fiai megérkeztek az ígéret földjére, megszűnt a manna és ezentúl Kánaán földjének terméséből ettek. Lelki értelemben mi hívők már az ígéret földjén élünk, mert Krisztus kivezetett bennünket a bűn rabságából és bevezetett Atyjának országába.

A második olvasmányban Szent Pál kifejti korinthusi híveinek, hogy mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. Mi a keresztségben váltunk új teremtménnyé, ezért iparkodnunk kell, hogy növekedjünk is új méltóságunkban.

Az Evangéliumban Szent Lukács tolmácsolásában halljuk Jézus egyik legszebb és legmeghatóbb példabeszédét a tékozló fiúról, vagy ahogyan egyre többen szeretik nevezni: a nagylelkű apáról, aki itt természetesen a Jóisten képe.

Egész sor szereplője van ennek a példabeszédnek:

a nagylelkű, megbocsátani készséges apa; a fiatalabb fiú, aki megjárta a bűn lejtőjét és a megtérés hazavezető útját; az idősebb fiú, akinek szíve távol volt apjától és testvérétől; végül a hallgatóság, akik között voltak vámosok és bűnösök, akik azért jöttek hogy nyitott szívvel hallgassák Jézust, de voltak itt farizeusok és írástudók is, akik méltatlankodtak amiatt, hogy Jézus a bűnösökkel is szóba áll. Mindenkiben magunkra ismerhetünk.

Jézus példabeszédében a fiatalabb fiú a bűnös, és ily módon az egész emberiséget jelképezi. A fiú olyan ember, aki nem engedte, hogy az apa szeresse őt. El akart menni tőle, szabadulni akart a szeretet kötelékeitől. De nem akart lemondani arról, amit mindeddig ez a szeretet ingyen biztosított neki: anyagi jólétéről, amiről úgy hitte, hogy joga van rá. Ezért követelte apjától a jussát, azt a részt az apai vagyonból, amelyik “neki kijár”. Az ember mindent Istentől kap, ezért semmire sem tarthat igényt.

Az apa nem vitatkozik, hanem elosztja a vagyont. Mi valószínűleg nem így viselkedtünk volna. Vajon melyik apa nézné szó nélkül, hogy fia kikérje jussát, tudván, hogy nem képes azt kezelni, ezért legalább figyelmeztetné, hogy rosszul viselkedik, esetleg megpróbálna elbeszélgetni vele, jó tanácsot adni neki, hogy vigyázzon a vagyonra, mert az igen könnyen elúszik. Tény az, hogy Isten nem kényszerít semmire bennünket, Ő csak szeretetét tudja adni. Az emberek azt tehetik, amit akarnak, az Isten nem tehet mást, mint szeretetéről biztosít bennünket.

A fiú tehát elment. Végre szabadnak érezte magát. Csakhogy téves volt a szabadságra vonatkozó fogalma. Ő tulajdonképpen a függetlenséget kereste, vagyis, hogy ne kelljen senkinek felelni tetteiért. Függetlenség helyett azonban rabságba került: saját maga rabja lett. Nem tudott bánni sem pénzével, sem életével, eljátszotta nemcsak az apai szeretetet, hanem barátait is, akiket nem szeretetből hívott magához, hanem önzésből, hogy fitogtassa gazdagságát. A fiú otthagyta apját, de nem tudta azt, hogy az apja nem hagyta el őt. Magához csalogatott embereket, azok viszont otthagyták őt. Végül egészen magára maradt.

A példabeszéd egyik kulcs mondata az, amelyikben Jézus megjegyzi, hogy a fiú már nagyon éhes volt, de nem adtak neki semmit. Furcsa mondat ez. Hiszen elég lett volna, ha lehajol és felszedi a földről a makkot, amivel a disznókat etették. De neki senki sem adott belőle. Jézus ezzel utal a fiú teljes magányosságára, elhagyatottságára: nincs senkije, senkinek nem jelent semmit, senki nem veszi észre, hogy létezik. Neki nem is csak táplálékra van szüksége, hanem egy jó szóra, valakire, aki ezt mondaná neki: „Látom, hogy a halál felé mégy, éhen fogsz halni, de én nem akarom, hogy meghaljál, akarom, hogy élj, tessék, itt van egy maréknyi makk, hogy ne halj éhen.” Ez a mondat a példabeszéd lényege, mert az ember alapvető igényéről beszél, ami pedig az, hogy szeressék őt.

A példabeszéd drámai fordulatot vesz abban a pillanatban, amikor Jézus kifejti, hogy az idős apa fia elé szaladt, amikor messziről meglátta őt. Az atya sohasem hagyta el a fiút, mindig is hazavárta. Ez a mi Istenünk. Menekülhetünk Tőle, bújhatunk Előle, Ő nem hagy el bennünket. Mindig mindenkit hazavár.

Az idősebb fiú a farizeusokat testesíti meg, akik úgy hitték magukról, hogy igazak, mert megtartják a törvényeket és a szabályokat. A példabeszédből nem tudjuk meg, hogy az idősebb fiú bement-e az ünnepi lakomára az apa nógatására, mi több, kérésére. De pontosan ezáltal válik örökérvényűvé ez a példabeszéd: az Istentől eltávolodók drámája ma is tart. Ma is vannak tékozló fiúk, akik elmennek és visszajönnek és vannak idősebb fivérek, akik magukat igaznak tartják, de sohasem szeretnek igazán. A példabeszédnek van azonban egy örökérvényű kinyilatkoztatása: Isten ma is mindenkit hazavár.