Az esztergomi érsek (1616–1637): a nemzetnevelő és a politikus - P. Szabó Ferenc
SJ Pázmány Péter bíborosról szóló sorozatának befejező része
A „nemzetnevelő” Pázmányt
bemutató Schütz Antal szerint az érsek Pázmány ült a magyar történelem szövőszékénél:
1616-tól haláláig, 1637-ig az ő kezében futnak össze a magyar történelem szálai. Nádor
és király, kamara és országgyűlés, törökök és erdélyi fejedelem, magyar püspökök és
római bíborosok, egyházmegyés papság és szerzetesek, béketárgyalások és hadi mozgolódások,
főurak lelki ügyei és polgárok-jobbágyok ügyes-bajos dolgai protestáns prédikátorok
és katolikus hívek, szemináriumok és iskolák létesítése... – mindezt átfogja gondoskodása
és apostoli buzgósága. A hallatlan feladatot páratlan energiával győzi, jóllehet utolsó
éveiben egyre többet panaszkodik gyengülő egészsége miatt.
Alig fogott hozzá
az ország lelkipásztori újjászervezéséhez, 1619. augusztus 26-án kitört Bethlen Gábor
felkelése. Ettől kezdve a nikolsburgi békekötésig (1621. december 31.) a protestánsokat
támogató Bethlen hatalma és tekintélye egyre növekszik. Pázmány a magyar püspökökkel
együtt Bécsbe menekül, és csaknem három évet tölt ott száműzetésben.
De itt
az osztrák fővárosban sem tétlen. 1619 végén megír két vitairatot, és közben már dolgozik
a Kalauz 2. kiadásán. 1619. január 10-én kelt a Pázmáneum első alapítólevele.
A bécsi papnevelő intézet számára már korábban megvásárolta az épületet. A Bethlen-féle
felkelés miatt elhúzódott az ügy. A Pázmáneum megnyitására csak 1624. május 24-én
került sor. Pázmány 1621. szeptember végétől 1622. január 10-ig Nikolsburgban tartózkodik.
Ez a dátum szerepel azon a levelén, amelyben békejobbot nyújt Bethlen fejedelemnek,
hálát ad Istennek, hogy a keresztény vérontásnak vége szakadt (Hanuy Epistolae, I,
270). Bécsbe visszatérve készül a soproni országgyűlésre. Ennek tartama alatt (májusban)
megbeszéléseket folytat a magyar püspökökkel, majd jún. 20-i keltezéssel emlékiratot
küld a pápának (Hanuy I, 291–295 o.). Ez a helyzetjelentés megdöbbentő képet fest
a magyarországi állapotokról. A bajok orvoslására Pázmány hat pontból álló javaslatot
terjeszt elő: ebből négy a nevelés, illetve a papnevelés biztosítására, kettő pedig
a népmissziókra vonatkozik. Évi kétezer aranyat kér a pápától a nagyszombati kollégiumnak
és papnevelőnek. Pázmány meg van győződve arról, hogy az ifjúság nevelése és a papképzés
révén gyorsan meg lehet változtatni a vallási helyzetet. Ezenkívül hithirdetőket kell
küldeni a török hódoltság alatt élő magyarok közé, támogatni kell az eretnekségtől
visszatérteket, magyarul tudó ferenceseket kellene küldeni a csíki székelyekhez.
„Ez
a kettős törekvés – írja Sík Sándor – a papnevelés és a belső pasztoráció biztosítása,
végighúzódik Pázmány egész főpapi működésén. Újra meg újra fölkeresi emlékirataival
a pápát, a nunciust, a királyt, kéri, biztatja püspöktársait, elsősorban azonban maga
tesz meg mindent, amire anyagi és erkölcsi eszközei képesítik. (...) Állhatatos és
következetes magatartását siker koronázta. Nemcsak a maga egyházmegyéjét hozta rendbe
és virágoztatta fel anyagilag a nehéz időkhöz képest, hanem kedvező helyzetbe hozta
az egész magyar egyházat...” (Sík Sándor: Pázmány, Budapest 1939, 176–177 o.)
Most
pedig a nemzetnevelő és politikus Pázmányról kell néhány szót szólnunk. A bécsi Pázmáneum
legkedvesebb intézménye maradt. A régensnek írt levelei tanúskodnak arról, milyen
nagy gondoskodással figyelte, segítette működését. 1624. pünkösdjétől 1636-ig nagy
fejlődést figyelhetünk meg: a megnyitásakor 13, a bíboros halála előtti évben (1636-ban)
már 62 volt a növendékek száma.
Pázmánynak része volt az egész ország számára
Nagyszombatban létesített (1631) szeminárium létrehozásában is 1631-ben. Fiatalokat
küldött rendszeresen a római Német-Magyar Kollégiumba és a grazi egyetemre. Bíborosi
kinevezése, 1629 óta évenként tartott egyházmegyei zsinatot. Az 1629-es nagyszombati
zsinat irányelveket adott a papoknak pl. a liturgiára, az apostoli működésre és a
lelki életre vonatkozóan.
A világiak szellemi-lelki neveléséhez iskolák alapításával
járult hozzá. A nagyszombati kollégium létrehozását maga készítette elő Rómában 1614–15
fordulóján. Ennek diáksága Pázmány érseksége alatt megkétszereződött: 1636-ban már
ezer körül mozgott a diákok száma. Ezenkívül kollégiumot alapított Pozsonyban, Homonnán
és Szatmáron. Az általa megtérített főurakat is arra buzdította, hogy segítsenek neki
ebben az egyházi és kulturális munkában.
Pázmány kultúrpolitikájának koronája
a nagyszombati egyetem megalapítása: 1635-ben százezer forintos alapítvánnyal
hozta létre. Az alapítólevélben ezt a gesztust olyasminek minősíti, ami „ha nem is
éppen a dolog nagyságához, de mindenesetre a lesújtott haza helyzetéhez illő.” Céljául
pedig azt jelölte meg, ;,hogy ott a harcias nemzet lelke megszelídüljön és az egyház
és az állam szolgálatára alkalmas emberek képeztessenek”. II. Ferdinánd királyhoz
1635. szeptember 27-én emlékiratot nyújt be, amelyben ezt a kettős célt hangoztatja:
„a katolikus vallás terjesztése Magyarországon és Magyarország kultúrája”. Jelzi azt
is, hogy a bölcsészeti és hittudományi karon túl két „világi” karnak, a joginak és
az orvosinak a felállítása is szeme előtt lebeg távlati tervként. Az érsek a grazi
egyetem mintájára akarta létrehozni az egyetemet (egyelőre csonka felépítésű, de teljes
jogú), és a jezsuita rendre bízta, amelynek tagjai külföldön szereztek kiképzést (a
tanárok jórészt magyar származásúak voltak). 1635. november 13-án a filozófiai kar
kezdte meg működését, három év múlva pedig a hittudományi kar is elindulhatott.
A
politikus Pázmányról sokat írtak, gyakran a legellentétesebb nézetek ütköztek
értékelésében - a „legnagyobb magyar” minősítéstől a hazaárulás vádjáig. Ezeket nem
részletezem. Örvendetes tény, hogy napjainkban Magyarországon újraértékelik és árnyaltabban,
tárgyilagosabban mutatják be Pázmány politikai magatartását. Már Pázmány születésének
400. évfordulóján Rónay György rövid megemlékezésében már ennek a kiegyensúlyozottabb
véleménynek adott hangot, hivatkozva újabb kutatásokra: „Ma már világosan látjuk,
hogy egyrészt azokban a forró és forrongó időkben korántsem volt olyan könnyű eldönteni
az igazságot” (vagyis, hogy mi igazában az ország és a nemzet érdeke), mint utólag
ítélkezni; hogy másrészt Pázmányt, aki valóban népe javát akarta, semmiképp sem lehet
egy kalap alá venni a Habsburg-érdekek későbbi kiszolgálóival; s hogy harmadsorban
az ő »politikája« is, mint minden igazán nagy politikusé, »fejlődött«: azaz számolt
tapasztalataival és a változó körülményekkel, s végül is német és török közt olyasféle
– borotvaélen álló – egyensúlyállapot kialakítását javallotta, amelyben sem a német
»nem pökhet a gallérunk alá, sem a török nem gázolhat le.. «” (Rónay György, Kutatás
közben, 1974, 51–52 o.).
Rónay is, miként mások sokan (Prohászka, Hóman,
Kolozsvári Grandpierre), arra a híres jellemzésre utal, amelyet Kemény dános Önéletírásában
olvashatunk Pázmányról. (Lásd: Bethlen Gábor emlékezete, Magyar Helikon,
1980, 232 o.).
Befejezésül néhány szó a nyelvművészről. Pázmány irodalmi jelentősége,
nyelvművészete minden vitán felül áll. Sík Sándor, aki nagy szakértelemmel elemezte
(könyve IX. fejezetében) Pázmány nyelvművészetét, megállapította: „Az irodalomtörténet
és a magyar alkotószellem fejlődése szempontjából Pázmány legnagyobb, legmaradandóbb
és legtermékenyebb alkotása: stílusa, nyelvalakító és teremtő művészete” (333). Ebben
egyetért Horváth Sándortól Klaniczay Tiborig, Kosztolányitól Kolozsvári Grandpierre
Emilig mindaz, aki Pázmánytól tanult ízes magyar nyelvet, vagy nyelvalkotását alaposabban
tanulmányozta. Talán legélőbb a Prédikációk nyelve. (Lásd Bitskey István, Humanista
erudíció és barokk világkép. Pázmány Péter prédikációi, Budapest, 1979, 133kk.
és Kolozsvári Grandpierre Emil, „Pázmány”, Irodalomtörténet, 1971–1, 65kk).
Befejezésül
csak Kosztolányit idézem: „Maga vallja, hogy »felmelegített tintával« ír. Tollán forró
tinta csordogál, kalamárisában pedig tűz van, égi szikra, de a poklok kénköves lángja
is. Füstölgő állapotban kotorja ki szavait, melyeken még érzik egy barbár élet
nyersesége, 's minden tő és gyök messze-messze időről regél. Ő a magyar próza atyja
és törvényhozója, öntudatos stílművész, aki már a 17. század elején becsüli a művészi
gondot, inti a prédikátort, nehogy rögtönözzenek. Mindig leírja szentbeszédeit, gyalulgatja
mondatait. Elődje nincs, senki (...) Pázmány Péter az első, aki egy ember lüktető
gondolatait ágyazza a magyar prózába. (...) A reneszánsz fölszabadult egyéniségét
érezzük, aki nem szégyenli különvalóságát. Azon a nyelven, amelyen csak enni és inni
lehetett, kérni és meghányni-vetni a családi élet történéseit, a földművelés kezdetleges
műveleteit, egyszerre leheletnyi gondolatárnyalatokat bűvöl elő, váratlanul hangot
ad a harag, szeszély, önkívület és részvét minden rezzenésének. Nincs többé lehetetlen
ezen a nyelven. Még csak néhány húrja van, de azért úgy játszik rajta, mint hangszeren.
Csodát művel.”
(Előadás 1983 októberében Luganóban a SMIKK konferenciáján.
Közölve: Szabó Ferenc: Napfogyatkozás, Róma 1991, 87–105 o.)