2010-03-08 12:32:13

Az esztergomi érsek (1616–1637): a nemzetnevelő és a politikus - P. Szabó Ferenc SJ Pázmány Péter bíborosról szóló sorozatának befejező része


RealAudioMP3 A „nemzetnevelő” Pázmányt bemutató Schütz Antal szerint az érsek Pázmány ült a magyar történelem szövőszékénél: 1616-tól haláláig, 1637-ig az ő kezében futnak össze a magyar történelem szálai. Nádor és király, kamara és országgyűlés, törökök és erdélyi fejedelem, magyar püspökök és római bíborosok, egyházmegyés papság és szerzetesek, béketárgyalások és hadi mozgolódások, főurak lelki ügyei és polgárok-jobbágyok ügyes-bajos dolgai protestáns prédikátorok és katolikus hívek, szemináriumok és iskolák létesítése... – mindezt átfogja gondoskodása és apostoli buzgósága. A hallatlan feladatot páratlan energiával győzi, jóllehet utolsó éveiben egyre többet panaszkodik gyengülő egészsége miatt.

Alig fogott hozzá az ország lelkipásztori újjászervezéséhez, 1619. augusztus 26-án kitört Bethlen Gábor felkelése. Ettől kezdve a nikolsburgi békekötésig (1621. december 31.) a protestánsokat támogató Bethlen hatalma és tekintélye egyre növekszik. Pázmány a magyar püspökökkel együtt Bécsbe menekül, és csaknem három évet tölt ott száműzetésben.

De itt az osztrák fővárosban sem tétlen. 1619 végén megír két vitairatot, és közben már dolgozik a Kalauz 2. kiadásán. 1619. január 10-én kelt a Pázmáneum első alapítólevele. A bécsi papnevelő intézet számára már korábban megvásárolta az épületet. A Bethlen-féle felkelés miatt elhúzódott az ügy. A Pázmáneum megnyitására csak 1624. május 24-én került sor. Pázmány 1621. szeptember végétől 1622. január 10-ig Nikolsburgban tartózkodik. Ez a dátum szerepel azon a levelén, amelyben békejobbot nyújt Bethlen fejedelemnek, hálát ad Istennek, hogy a keresztény vérontásnak vége szakadt (Hanuy Epistolae, I, 270). Bécsbe visszatérve készül a soproni országgyűlésre. Ennek tartama alatt (májusban) megbeszéléseket folytat a magyar püspökökkel, majd jún. 20-i keltezéssel emlékiratot küld a pápának (Hanuy I, 291–295 o.). Ez a helyzetjelentés megdöbbentő képet fest a magyarországi állapotokról. A bajok orvoslására Pázmány hat pontból álló javaslatot terjeszt elő: ebből négy a nevelés, illetve a papnevelés biztosítására, kettő pedig a népmissziókra vonatkozik. Évi kétezer aranyat kér a pápától a nagyszombati kollégiumnak és papnevelőnek. Pázmány meg van győződve arról, hogy az ifjúság nevelése és a papképzés révén gyorsan meg lehet változtatni a vallási helyzetet. Ezenkívül hithirdetőket kell küldeni a török hódoltság alatt élő magyarok közé, támogatni kell az eretnekségtől visszatérteket, magyarul tudó ferenceseket kellene küldeni a csíki székelyekhez.

„Ez a kettős törekvés – írja Sík Sándor – a papnevelés és a belső pasztoráció biztosítása, végighúzódik Pázmány egész főpapi működésén. Újra meg újra fölkeresi emlékirataival a pápát, a nunciust, a királyt, kéri, biztatja püspöktársait, elsősorban azonban maga tesz meg mindent, amire anyagi és erkölcsi eszközei képesítik. (...) Állhatatos és következetes magatartását siker koronázta. Nemcsak a maga egyházmegyéjét hozta rendbe és virágoztatta fel anyagilag a nehéz időkhöz képest, hanem kedvező helyzetbe hozta az egész magyar egyházat...” (Sík Sándor: Pázmány, Budapest 1939, 176–177 o.)

Most pedig a nemzetnevelő és politikus Pázmányról kell néhány szót szólnunk. A bécsi Pázmáneum legkedvesebb intézménye maradt. A régensnek írt levelei tanúskodnak arról, milyen nagy gondoskodással figyelte, segítette működését. 1624. pünkösdjétől 1636-ig nagy fejlődést figyelhetünk meg: a megnyitásakor 13, a bíboros halála előtti évben (1636-ban) már 62 volt a növendékek száma.

Pázmánynak része volt az egész ország számára Nagyszombatban létesített (1631) szeminárium létrehozásában is 1631-ben. Fiatalokat küldött rendszeresen a római Német-Magyar Kollégiumba és a grazi egyetemre. Bíborosi kinevezése, 1629 óta évenként tartott egyházmegyei zsinatot. Az 1629-es nagyszombati zsinat irányelveket adott a papoknak pl. a liturgiára, az apostoli működésre és a lelki életre vonatkozóan.

A világiak szellemi-lelki neveléséhez iskolák alapításával járult hozzá. A nagyszombati kollégium létrehozását maga készítette elő Rómában 1614–15 fordulóján. Ennek diáksága Pázmány érseksége alatt megkétszereződött: 1636-ban már ezer körül mozgott a diákok száma. Ezenkívül kollégiumot alapított Pozsonyban, Homonnán és Szatmáron. Az általa megtérített főurakat is arra buzdította, hogy segítsenek neki ebben az egyházi és kulturális munkában.

Pázmány kultúrpolitikájának koronája a nagyszombati egyetem megalapítása: 1635-ben százezer forintos alapítvánnyal hozta létre. Az alapítólevélben ezt a gesztust olyasminek minősíti, ami „ha nem is éppen a dolog nagyságához, de mindenesetre a lesújtott haza helyzetéhez illő.” Céljául pedig azt jelölte meg, ;,hogy ott a harcias nemzet lelke megszelídüljön és az egyház és az állam szolgálatára alkalmas emberek képeztessenek”. II. Ferdinánd királyhoz 1635. szeptember 27-én emlékiratot nyújt be, amelyben ezt a kettős célt hangoztatja: „a katolikus vallás terjesztése Magyarországon és Magyarország kultúrája”. Jelzi azt is, hogy a bölcsészeti és hittudományi karon túl két „világi” karnak, a joginak és az orvosinak a felállítása is szeme előtt lebeg távlati tervként. Az érsek a grazi egyetem mintájára akarta létrehozni az egyetemet (egyelőre csonka felépítésű, de teljes jogú), és a jezsuita rendre bízta, amelynek tagjai külföldön szereztek kiképzést (a tanárok jórészt magyar származásúak voltak). 1635. november 13-án a filozófiai kar kezdte meg működését, három év múlva pedig a hittudományi kar is elindulhatott.

A politikus Pázmányról sokat írtak, gyakran a legellentétesebb nézetek ütköztek értékelésében - a „legnagyobb magyar” minősítéstől a hazaárulás vádjáig. Ezeket nem részletezem. Örvendetes tény, hogy napjainkban Magyarországon újraértékelik és árnyaltabban, tárgyilagosabban mutatják be Pázmány politikai magatartását. Már Pázmány születésének 400. évfordulóján Rónay György rövid megemlékezésében már ennek a kiegyensúlyozottabb véleménynek adott hangot, hivatkozva újabb kutatásokra: „Ma már világosan látjuk, hogy egyrészt azokban a forró és forrongó időkben korántsem volt olyan könnyű eldönteni az igazságot” (vagyis, hogy mi igazában az ország és a nemzet érdeke), mint utólag ítélkezni; hogy másrészt Pázmányt, aki valóban népe javát akarta, semmiképp sem lehet egy kalap alá venni a Habsburg-érdekek későbbi kiszolgálóival; s hogy harmadsorban az ő »politikája« is, mint minden igazán nagy politikusé, »fejlődött«: azaz számolt tapasztalataival és a változó körülményekkel, s végül is német és török közt olyasféle – borotvaélen álló – egyensúlyállapot kialakítását javallotta, amelyben sem a német »nem pökhet a gallérunk alá, sem a török nem gázolhat le.. «” (Rónay György, Kutatás közben, 1974, 51–52 o.).

Rónay is, miként mások sokan (Prohászka, Hóman, Kolozsvári Grandpierre), arra a híres jellemzésre utal, amelyet Kemény dános Önéletírásában olvashatunk Pázmányról. (Lásd: Bethlen Gábor emlékezete, Magyar Helikon, 1980, 232 o.).

Befejezésül néhány szó a nyelvművészről. Pázmány irodalmi jelentősége, nyelvművészete minden vitán felül áll. Sík Sándor, aki nagy szakértelemmel elemezte (könyve IX. fejezetében) Pázmány nyelvművészetét, megállapította: „Az irodalomtörténet és a magyar alkotószellem fejlődése szempontjából Pázmány legnagyobb, legmaradandóbb és legtermékenyebb alkotása: stílusa, nyelvalakító és teremtő művészete” (333). Ebben egyetért Horváth Sándortól Klaniczay Tiborig, Kosztolányitól Kolozsvári Grandpierre Emilig mindaz, aki Pázmánytól tanult ízes magyar nyelvet, vagy nyelvalkotását alaposabban tanulmányozta. Talán legélőbb a Prédikációk nyelve. (Lásd Bitskey István, Humanista erudíció és barokk világkép. Pázmány Péter prédikációi, Budapest, 1979, 133kk. és Kolozsvári Grandpierre Emil, „Pázmány”, Irodalomtörténet, 1971–1, 65kk).

Befejezésül csak Kosztolányit idézem: „Maga vallja, hogy »felmelegített tintával« ír. Tollán forró tinta csordogál, kalamárisában pedig tűz van, égi szikra, de a poklok kénköves lángja is. Füstölgő állapotban kotorja ki szavait, melyeken még érzik egy barbár élet nyersesége, 's minden tő és gyök messze-messze időről regél. Ő a magyar próza atyja és törvényhozója, öntudatos stílművész, aki már a 17. század elején becsüli a művészi gondot, inti a prédikátort, nehogy rögtönözzenek. Mindig leírja szentbeszédeit, gyalulgatja mondatait. Elődje nincs, senki (...) Pázmány Péter az első, aki egy ember lüktető gondolatait ágyazza a magyar prózába. (...) A reneszánsz fölszabadult egyéniségét érezzük, aki nem szégyenli különvalóságát. Azon a nyelven, amelyen csak enni és inni lehetett, kérni és meghányni-vetni a családi élet történéseit, a földművelés kezdetleges műveleteit, egyszerre leheletnyi gondolatárnyalatokat bűvöl elő, váratlanul hangot ad a harag, szeszély, önkívület és részvét minden rezzenésének. Nincs többé lehetetlen ezen a nyelven. Még csak néhány húrja van, de azért úgy játszik rajta, mint hangszeren. Csodát művel.”

(Előadás 1983 októberében Luganóban a SMIKK konferenciáján. Közölve: Szabó Ferenc: Napfogyatkozás, Róma 1991, 87–105 o.)








All the contents on this site are copyrighted ©.