Hajléktalanok lelkigyakorlata Józsefvárosban – Bajzáth Ferenc atya, józsefvárosi
plébános beszámolója
A héten beszámoltunk
az Elvándorlók és Útonlevők Pápai Tanácsának vatikáni konferenciájáról, amely a cigánypasztoráció
kérdéseivel foglalkozott. A társadalom peremére szorult emberek egy másik csoportját
alkotják a hajléktalanok.
A hajlék nélküli emberek nagy hiányt szenvednek.
Nap mint nap bizonytalan az étkezésük, a szállásuk, az életük. Támogatásra van szükségük,
hogy talpra tudjanak állni, képesek legyenek átvészelni életük ezen nehéz szakaszát.
A támogatás azonban nemcsak fizikai értelemben értendő és szükséges, hanem lelkileg
is. Sőt! Talán sokkal jobban!
Megkértük Bajzáth Ferenc józsefvárosi plébánost,
hogy számoljon be a hajléktalanok lelkipásztori ellátásának egyik nemrégiben indult
kezdeményezéséről:
Hosszú papi életem során sokféle lelkigyakorlatot tartottam.
Vezettem lelkigyakorlatot templomokban, egyházi iskolában, szerzetesnővéreknek titokban
a plébánián, regnumi fiataloknak erdők mélyén, alkoholistáknak a plébánia vidéki foglalkoztatójában
– de hajléktalanoknak még sohasem.
Az elsőre idén, január 17 és 23 között került
sor, a „Nyóckerben” (így nevezik nyomorult kerületünket országszerte). Csak szállásadásra
gondoltunk. Január egyik dermesztően hideg vasárnapján a szentmisére érkező közel
200 hajléktalan figyelmeztetett: „Nagy baj lesz, ha marad ez az idő – Atya, segítsen!”
Plébániánk Itíner foglalkoztatójában, az Illés utcában, megbeszélve Quirinné Mándy
Ágnessel, a foglalkoztató vezetőjével és segítőtársaival, Teréz Anya fiatal és imádkozó
munkatársaival, úgy döntöttünk: egy hétre éjszakai szállást adunk a hajléktalanoknak.
A vasárnap délutáni hajléktalan mise után 15 férfit hívtam meg: jöjjenek vissza este,
vacsorát és szállást kapnak, reggel forró teával, kávéval indulhatnak el. 21-en vették
igényben ’”szolgáltatásunkat”.
Régi vágyam is teljesült: több időt tölthettem
velük. Már az első este úgy éreztem: néhány éjszakát együtt kell lenni velük. És ott
aludtam. Másnap, egy kicsit gyűrötten, de úgy éreztem, nem szabad abbahagyni. Hitetlenkedve
kérdezték: „Mit akar az Atya, itt akar maradni”? Igen, ott akartam lenni: hogy – és
itt következett a nagy változás – a szállás, az étkezés, a meleg hálóterem és ebédlő
mellé odategyük Jézust: lelkigyakorlatot tartsunk „egymásnak”: ők nekem; és én, a
pap, nekik.
Egy héten keresztül, minden este, késő éjszakáig elmélkedtünk,
beszélgettünk, imádkoztunk. Témáinkból néhány cím: „hajléktalan a padlón”, „Nagypénteken
Jézus Krisztus a padlón”. Esténként a találomra kinyitott Szentírás adott választ
problémáinkra: az első este Pál apostol, akit ugyan Ikóniumban megköveztek, és kivonszoltak
a városon kívülre, de amikor köréje gyűltek a tanítványok: Pál felállt, bement a városba,
és utána napokon át gyalogolt Derbébe. A padlóra került Pált az Egyház állította
talpra.
A „Nagypénteken Jézus Krisztus a padlón” témáról elmélkedve természetes,
hogy a 22. zsoltárra találtunk: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem.” – és Jézus
kereszten mondott „esti imáját” imádkoztuk. Beszélgettünk a hitről, arról, hogy a
hajléktalan, e nélkül nem bírja az életet, az Egyházról, hogy egyedül az Egyház nem
él vissza a hajléktalan emberrel.
A résztvevők egy része roma származású volt,
közülük az egyik 16 évet ült börtönben. Volt olyan, aki idegenlégióban szolgált, de
nem tudja felejteni „élményeit”.
A lelkigyakorlat befejeztével még 2 hétig
maradtak az Illés utcai Itíner központban.
Az Egyház küldetésének nincs határa:
nemcsak a budapesti gazdag kerületek lakói számára hordoz üzenetet, de van mondanivalója
a szegény, a roma, a hajléktalan, a társadalom perifériájára került ember számára
is.
Így tartottam a hajléktalanoknak, életemben először lelkigyakorlatot, idén
télen, egy héten át velük együtt lakva az Itínerben!