Minden irgalom atyja - P. Szentmártoni Mihály elmélkedése Nagyböjt 3. vasárnapjára

Nagyböjt harmadik vasárnapjának első olvasmánya a Kivonulás könyvéből vett szakasz, amelyben Isten biztosítja Mózest arról, hogy ismeri népének szenvedését és nem közömbös az emberi sors iránt, ellenkezőleg, aktívan részt vesz népének felszabadításában.
A második olvasmányban Szent Pál az ősök példájával inti és buzdítja a korintusi híveket, hogy ne térjenek le a helyes útról, hanem maradjanak meg lelki embereknek. Ez ma is aktuális intés, hiszen az anyagiasság állandóan kísért bennünket.

Az Evangélium két egységre tagolódik. Szent Lukács Evangélista említést tesz arról a lázadásról, amelyet Pilátus vérbefojtott. Az emberek hajlamosak voltak ebben a tragédiában Isten büntető kezét látni. Jézus elhárította ezt az értelmezést, amikor kifejtette, hogy ha Isten minden bűnöst azonnal halállal büntetne, akkor már senki sem lenne hallgatói közül az élők sorában. Jézus itt Isten szeretetéről beszél. A kereszténység alapvető üzenete, hogy az ember képtelen volt megváltani saját magát; a megváltás Isten szeretetének a műve. Ezt az érdem nélkül kapott szeretetet nevezzük irgalomnak. Ma mintha kissé feledésbe merült volna ez a fogalom, pedig nélküle nem értjük meg Isten jóságát. Isten irgalmára bízzuk kedves halottainkat, a messze útra induló gyermekünket, a veszélybe sodródott utasokat. De mi magunk is Isten irgalmába, ingyenes szeretetére bízzuk magunkat, amikor a szentgyónásban eléje tárjuk lelkiismeretünk sebeit.

Az Evangélium második egysége a terméketlen fügefáról szóló példabeszéd. A példabeszédben Jézus tovább beszél az Atya jóságáról, ill. jóságának egyik megnyilvánulásáról, Isten irgalmáról. Ez a példabeszéd szemléletes módon elénk tárja az irgalom és az igazságosság párbeszédét. A fügefa gazdája az igazságosság szóvivője. A fa nem hozta meg időben a várt termést, ezért nincs joga arra, hogy továbbra is elfoglalja a helyet a kertben. A vincellér az irgalom hangja, aki még mindig lát esélyt, aki adna még egy lehetőséget, aki még mindig reménykedik.

Ilyen a mi Istenünk: tud várni, ad újabb esélyeket a megtérésre. Irgalmas szeretete az az erő, amely arra készteti, hogy minden látszat ellenére higgyen abban, hogy teremtménye, az ember, felfigyel hívó szavára.

Hasznos megfontolni, hogy nem vagyunk-e mi a példabeszéd terméketlen fügefája? Jézus közeledik felénk, nézi életünket, keresi a kegyelem gyümölcseit a levelek között. És mit talál? Esetleg megtalálja nevünket a megkereszteltek anyakönyvében. Esetleg felfigyel arra, hogy aranyláncon kis keresztet viselünk a nyakunkban. Esetleg észrevesz bennünket valamelyik zarándokhelyen. Esetleg arról biztosítjuk Őt, hogy senkinek sem akarunk rosszat. Mindez szép és nemes, de vallásosságunknak e külső megnyilvánulásai nagyjából azonosak a fügefa leveleivel, amelyek eltakarják a fa terméketlenségét. A keresztény élet gyümölcsei a megbocsátás, az irgalom, a jóság, a türelem… Mindebből vajon mennyit talál Jézus életünkben? Mindennek ellenére, Jézus még bízik bennünk, még nem tépett ki bennünket kegyelmének földjéből, mint ahogy a gazda sem vágta ki azonnal a terméketlen fügefát. Jézus ugyanis jól tudja, hogy a szeretet, Isten irántunk való szeretete képes csodákat tenni.

Ebben a példabeszédben azonban magunkra ismerhetünk a tanítványokban is, akik, biztosan csodálkozva hallgatták Jézus szavait, akit nem ilyennek ismertek. Jézus mindig megértő volt az emberi gyarlóságokkal szemben, itt mintha könyörtelennek mutatkozna a szerencsétlen fügefa felé. De a példabeszédben a vincellér hangja is erőteljesen visszhangzik, amely az isteni szeretet hangja. Gyakran nekünk is az a benyomásunk, hogy ez az egész világ igen hasonlít a terméketlen fügefára. Oly sok erőszak, gőg, hiúság van körülöttünk, hogy az a benyomásunk, itt minden csak levél, nem igen lehet látni a jóságnak a gyümölcseit. Ezért gyökeres beavatkozásra kellene kérni Istent, hogy tépje ki mindazt, vagy mindazokat a világból vagy környezetünkből, amiről, vagy akikről úgy véljük nem oda valók. De nem szabad elbátortalanodnunk. Nekünk is a vincellér lelki szemeivel kell látnunk a világot, és eljutni arra a következtetésre, hogy igen gyakran a levelek eltakarják az igazi gyümölcsöket. Bízzuk a világot és magunkat Istenre, minden irgalom Atyjára.