Két világ találkozása - P. Szentmártoni Mihály elmélkedése Nagyböjt 2. vasárnapjára

Nagyböjt második vasárnapjának első olvasmányában arról olvasunk, hogy Isten felszólította az idős Ábrahámot, hogy hagyja el szülőföldjét és menjen el egy ismeretlen helyre. Ábrahám hitt és meglátta Isten dicsőségét. A mi helyzetünk is sokszor hasonló Ábrahám helyzetéhez: az élet olyan utakra sodor bennünket, amelyeknek nem látjuk végpontját. De ha rábízzuk magunkat Istenre, előbb utóbb meglátjuk majd dicsőségét.

A második olvasmányban Szent Pál arra figyelmezteti a filippieket, hogy hazájuk a mennyben van, ezért úgy éljenek, mint akik megértették Isten irántuk való szeretetét. Nekünk is gyakran kell gondolnunk arra, hogy hazánk a mennyben van, ezért már most fel kell ébresztenünk magunkban a honvágyat igazi otthonunk felé.

Az Evangéliumban Szent Lukács Evangélista leírja Jézus színeváltozását. Megállhatunk egy pillanatra a jelenetben megjelenő szereplők előtt. A szereplők: Jézus, Mózes és Illés, valamint a három Apostol, Péter, János és Jakab. Mindenkinek megvan a maga helye és szerepe.

Jézus a főszereplő. Úgy áll ott a hegyen, mint közvetítő Isten és emberek között. Kiválasztott Apostolai felé kinyilvánította dicsőségét, Atyja felé pedig megújította abszolút engedelmességét, amit az Atya megerősített azzal, hogy felszólította a jelenlévő Apostolokat és velük együtt minket is, hogy Jézust hallgassuk, mert Rá bízta az örök élet igéit.

További szereplők Mózes és Illés, az ószövetségi próféciák beteljesedésének tanúi. Minden, amit a próféták előre meghirdettek, Jézusban beteljesedett, nevezetesen az, hogy Isten hű maradt ígéretéhez, hogy nem hagyja magára az embert, hanem elküldi Szentfiát, hogy tanúságot tegyen az Atya irántunk való feltétel nélküli szeretetéről.

Végül itt vannak Péter, János és Jakab az újszövetségi új kezdet megbízottai. Nekik kell majd átvezetniük Isten új népét az Első Szövetségből az Új Szövetségbe, a Törvény vallásából a Szeretet vallásába. Ennek a küldetésnek nyitánya Jézus színeváltozásának eseménye, amelyben kinyilvánította Istenségét.

A három kiválasztott tanítvány megértette azt, hogy Jézus sokkal több annál, amit ők mindeddig láttak belőle. Jézus színeváltozása alatt megsejtettek valamit Jézus jövendő dicsőségéből. Akárcsak ez a három tanítvány, mi is csak valamit látunk Isten jelenlétéből mostani életünk során. Isten szeretetéről tanúskodik minden szeretet, amelyet másoktól kapunk; Isten jelenlététről tanúskodik minden olyan segítség, amely váratlanul megérkezik, amikor bajban vagyunk; Isten gondviseléséről sejtünk meg valamit, amikor visszakalandozunk múltunkba és rádöbbenünk arra, hogy múltunk nem volt össze-vissza tévelygés, hanem minden eseménynek volt jelentősége és értelme. Istenből látunk meg valamit, amikor a természet szépségét csodáljuk, amikor magával sodor bennünket egy jó gondolat, amikor hálaadó imára kulcsolódik kezünk. Istenből látunk meg valamit, amikor magunkhoz vesszük az Oltáriszentséget. Jézus színeváltozásának emlékét a liturgia Nagyböjt elejére teszi, mintha ezáltal is bátorítani akarna bennünket, hogy ne lankadjunk további életutunkon.

Amikor Jézus lejött a három Apostollal a hegyről, rájuk parancsolt, hogy ne szóljanak senkinek a látottakról, mindaddig, amíg az Emberfia föl nem támad halottaiból. Természetesen, ők nem értették, mit akart ezzel mondani. Nem értették, mit jelent Jézus halála és feltámadása. Ezt majd csak utólag értik meg. Valahogy mi is így vagyunk az életben. A szép, örömteli, boldog pillanatok előkészítenek bennünket a nehéz időkre. Amikor ránk szakadnak a gondok, akkor emlékezzünk vissza azokra a pillanatokra, amikor úgy éreztük, hogy megláttunk valamit Isten jelenlétéből, és ily módon vigaszt küldött nekünk. Jézus színeváltozásának időtálló üzenete, hogy a látszaton túl van egy másik valóság, amely szintén a miénk: Isten szerető és gondviselő jelenléte. E két világ találkozott Jézus színeváltozásának eseményében.