Pázmány hazai pályakezdése - P. Szabó Ferenc sorozatának II. része

Pázmány Péter a római tanulmányai után a XVI. század végén a grazi egyetemen filozófiát tanított, aztán jó két évig Felső-Magyarországon missziózott, megírta első vitairatait. „Édes nevelő hazájába”, Erdélybe készült, de a politikai események miatt várnia kellett. Elöljárói visszarendelték a grazi egyetemre, ahol 1603 és 1607 között teológiát tanított: az ún. skolasztikus teológiát adta elő, Szent Tamás teológiai Sommájának bizonyos kérdéseit magyarázta latinul. (Ezeket az egyetemi előadásokat feldolgoztam A teológus Pázmány c. monográfiámban.) Később az érsek, bíboros ezekből a traktátusokból sok gondolatot átvett Prédikációiba, sőt az 1635-ben megalapított nagyszombati egyetemre leckekönyvnek szánta őket.

1607-ben Forgách Ferenc nyitrai püspök lett az esztergomi érsek. Pázmány már az 1600-as évek elején, első felső-magyarországi missziózása idején Forgách teológiai tanácsadója. Már akkor ellenzi az erőszakos rekatolizálást, visszatérítést. 1604 januárjában az éppen Kassán időző Forgách (Szuhay egri püspök nevében, aki Kassán székelt) Belgiojoso kapitány fegyveres támogatásával visszafoglalja a főtemplomot. Az eset nem maradt egyedülálló. A pozsonyi országgyűlésen (1604. március-április) izgatott hangulatot idéztek elő az ilyen tények. Hermann Egyed így jellemzi a feszült helyzetet (i. m. 231–232 o.): „A megyék és városok protestáns követei a király képviseletében megjelent Mátyás főherceg előtt kijelentették: addig semmiféle tárgyalásba nem hajlandók belemenni, míg a király nevében nem biztosítja őket vallásuk szabad gyakorlásáról, az elvett templomokat vissza nem adja, és az elűzött prédikátorokat vissza nem helyezteti. Mátyás mégis rábírta a protestáns rendeket, hogy a vallási sérelmeket csak a királyi propozíciók tárgyalása után vegyék elő. Ezután azonban az országgyűlést hirtelen berekesztette, úgyhogy a protestáns rendek már csak ünnepélyes óvás formájában tiltakozhattak a vallási kérdések figyelmen kívül hagyása ellen. Mátyás fogása talán mégsem járt volna súlyosabb következményekkel, ha a protestánsokat tovább nem ingerelte volna. A főherceg azonban egyszer s mindenkorra lehetetlenné akarta tenni a vallási ügyek országgyűlési felhozását. Rávette Rudolfot, hogy az országgyűlés letárgyalt huszonegy törvénycikkéhez még egy huszonkettediket csatoljon, amelyben a lefolyt országgyűlés lármás jeleneteire hivatkozva megtiltotta, hogy a jövőben bárki vallási ügyet előhozzon az országgyűlésen, s azokat, akik ez ellen vétenek, a régi törvények szigorával fenyegette meg.”
Mátyás főherceg eljárása a protestánsokat forrongásba hozta: a 22. törvénycikket nem ismerték el. Bocskai István vezetésével 1604 októberében kitört a felkelés: a jórészt hajdúkból álló felkelők kegyetlenül pusztítottak katolikus templomokat, kínoztak katolikus papokat. A következő évben a béke feltételéül azt követelték, hogy a katolikus főpapok a királyi tanácsban ne vehessenek részt, közhivatalt ne vállalhassanak, a jezsuitákat örökre száműzzék. Az udvar és a Forgách körül csoportosult főpapság nem fogadta el ezeket a követeléseket. Végül az 1606. június 23-i bécsi béke teremtett nyugalmat. Bocskai higgadtabb álláspontot képviselt, mint a prédikátorok (akik nem elégedtek meg azzal, hogy a király visszavonja a 22. törvénycikket, hanem egyenesen protestáns államegyházat akartak). A király hatályon kívül helyezte a 22. törvénycikket, és közjogi elismerést hozott a protestánsoknak.

Már lecsendesült a Bocskai-féle felkelés miatti vihar, amikor Pázmány, a grazi teológiatanár 1607 őszén végleg hazatért. (Bocskai 1606. december 29-én meghalt). Rudolf király csak a helyzet nyomása alatt szánta rá magát az engedményekre. Az 1607. július 4-én esztergomi érsekké kinevezett Forgách Ferenc (aki egyben a király helytartója lett), tovább akarta folytatni a „türelmetlen” egyházpolitikát. De Pázmány hatására lassan felhagyott a fegyverre támaszkodó rekatolizálás módszerével (vö. Hermann, 244 o.). A jezsuita Pázmány arra sarkallja Forgáchot, hogy valósítsa meg a trienti zsinat szellemében fogant reformprogramot a papság fegyelmét, az iskolai tanítást és nevelést illetően. Ez lesz majd az 1616-ban érsekké kinevezett Pázmány fő célkitűzése is.

Az 1970-es évek derekától kezdve a magyarországi Pázmány-kutatás is árnyaltabban kezdte felmérni Pázmány politikai szerepét, miként jeles fiatal kutatók munkája nyomán egész életművét is pozitívabban mutatja be, mint az 50-es és 60-as évek magyar kultúrpolitikájának képviselői. A külföldön dolgozó Öry Miklós jezsuita és mások kutatásit összegeztük a Szent István Társulatnál 1983-ban megjelent háromkötetes Pázmány-válogatás Bevezető tanulmányában.)

A protestáns Benda Kálmán történész Pázmány politikai pályakezdéséről írt figyelemre méltó tanulmányában (MTA I. Oszt. Közl. 31, 1979, 277 o.) már így jellemezte a jezsuita szerepét, magatartásának változását: „Az első kételyek Forgách politikájának helyességét illetően 1608 februárjában, a pozsonyi országgyűlésen ébredhettek Pázmányban. Ekkor döbben rá, hogy a mindenkivel való szembehelyezkedés, az uralkodó és a rendek ellen egyszerre folytatott harc, a már amúgy is meggyöngült katolikus egyház teljes megsemmisüléséhez vezethet.Aki gyönge, nem játszhat az erő és az erőszak politikájával. De az abszolút merev védelme sem kecsegtet sikerrel. (...) 1608 februárjától kezdve észlelhetjük az első, egyelőre még jelentéktelennek tűnő magatartásbeli különbségeket az érsek és tanácsadója közt. Néhány hónap alatt azonban nyilvánvalóvá válik, útjaik elváltak egymástól."

Benda ezután két dokumentumot hoz fel ennek igazolására: Pázmány emlékirata a vallásszabadságról és beadványa a jezsuiták birtokjoga érdekében. Itt csak az elsőt ismertetem röviden. A királyválasztó országgyűlésre készülve Mátyás főherceg 1608 nyarán mint kijelölt király, véleményt kért országa több teológusától: Adhat-e a protestánsoknak vallásszabadságot? Khlesl bécsi püspök, Millino bíboros, a pápai követ, Grosthoman teológiai doktor és egy ismeretlen főpap válasza ez volt: nem! Egyedül Pázmány adott árnyaltabb választ, felsorakoztatva a pró és kontra érveket: 21-et sorol fel a vallásszabadság gyakorlatának szentesítése, és 12-t annak eltiltása mellett. Az előbbiek a reálpolitikus Pázmányra vetnek fényt, az utóbbiak inkább elviek, a hagyományos teológiát tükrözik. Világos, hogy Pázmánynál még nem beszélhetünk a mai értelemben vett vallási „türelemről”, ezt korában senki, a protestánsok sem vallották. Szemében az igaz vallás egyedül a római katolikus, és ennek védelme a király és mindenki alapvető lelkiismereti kötelessége. Az elvi engedmény egyet jelentett volna a relativizmussal, vallási közömbösséggel. Mégis, gyakorlatilag a történelmi példákra és az ország akkori helyzetére hivatkozva a vallásszabadság engedélyezését javasolja. Most is, később is, a törvényesség megtartásához ragaszkodik. Éppen a bécsi béke vallásszabadságot biztosító cikkelye értelmében követeli a jezsuita rend elleni végzések megváltoztatását (lásd a rend melletti védőiratát: Libellus Apologeticus Societatis Jesu, Hanuy , Epistolae I, 22–25 o.).

Mátyás főherceg a reálpolitikus Pázmány javaslatát követi, a lehetséges utat nyilvánítja a járható útnak, bár Forgách feljegyzéseiben arra sarkallja a leendő királyt, hogy ne hagyja becikkelyezni a bécsi béke rendelkezéseit. 1608. szeptember 29-én Pozsonyban megtartották az országgyűlést. A koronázás előtt 23 törvénycikket hoztak a bécsi béke megújítására. November 16-án királlyá választották Mátyás főherceget. Az országgyűlés a jezsuitákat megfosztotta birtokaiktól, és száműzésüket tervezte. Ekkor írta Pázmány említett jogi remekművét, a Jézus Társasága melletti védőiratát.