A Nagyböjt tökéletes időszak a megtérésre és a közszellemtől eltérő magatartásra –
a pápa szavai az általános kihallgatáson
XVI. Benedek pápa szerdán délelőtt a VI. Pál teremben tartotta meg az általános kihallgatást
a világ különböző országaiból érkezett zarándokok részvételével. Olasz nyelvű katekézisében,
amelyet rövidebb formában elismételt a világnyelveken is, a pápa a most kezdődő nagyböjtről
elmélkedett. Beszédét ezekkel a szavakkal kezdte: „A mai napon, Hamvazószerdán
megkezdjük zarándokutunkat a Nagyböjtben. 40 napig tart ez az út, amely elvezet minket
az Úr Húsvétjának öröméhez. Ezen a spirituális zarándokúton nem vagyunk egyedül, mert
az egyház a kezdetektől velünk tart és támogat bennünket Isten Szavával, amely magában
foglalja a lelki élet programját és a bűnbánatra hívó elkötelezettséget, valamint
a szentségek kegyelmével.” Valójában a keresztény szemlélet szerint életünk minden
pillanata alkalmas idő arra, hogy azt az üdvösség napjának mondjuk. De az egyházi
év egészen különleges módon tekint a nagyböjti időszakra. A húsvétra való készülődés
negyven napjának jelentőségét különös erővel világítják meg a hamvazkodás szertartását
kísérő szavak: „Térjetek meg és a higgyetek az Evangéliumban” valamint „Emlékezz ember,
hogy porból vagy és porrá leszel.” A megtérésre szólító szavakat nagyon komolyan kell
vennünk. A megtérésre való felhívás ugyanis emlékeztetés arra, hogy olykor mennyire
felszínes és könnyelmű az életvitelünk. A megtérés azt jelenti, hogy megváltoztatjuk
életünk irányát, de ez nem lehet egy apró kiigazítás, hanem igazi és gyökeres fordulatnak
kell lennie. Megtérni azt jelenti, hogy az árral szemben úszunk, ahol az ár felületes,
csalóka és nem következetes életstílusra utal. Ezek ugyanis azok a dolgok, amelyek
a gyöngeségek rabjává tesznek bennünket és a morális középszerűség börtönébe zárnak.
A megtérés által ezzel ellentétben a keresztény élet magaslataira törekszünk, ráhagyatkozunk
az élő és személyes Evangéliumra, azaz Jézus Krisztusra. Megtérni és hinni az evangéliumban
nem jelent két különböző dolgot, sőt még azt sem, hogy ezek valamiképpen egymás közelében
vannak, hanem azt jelenti, hogy ez a két valóság teljesen fedi egymást. A megtérés
a teljes igen, az, hogy életünket átadjuk az Evangéliumnak és szabadon válaszolunk
Krisztusnak, aki elsőként úgy ajánlja saját magát, mint Aki az Út, az Igazság és az
Élet. Pontosan ez az értelme azoknak az első szavaknak, amelyekkel Márk evangéliuma
szerint Jézus megkezdi nyilvános működését: „Az idő betelt: közel van Isten országa.
Térjetek meg és higgyetek az üdvösség Jóhírében”. Mindez érvényes egész keresztény
életünkre, mert minden egyes nap a kegyelem pillanata lehet arra, hogy átadjuk magunkat
Jézusnak, hogy bízunk Benne, hogy Benne maradunk, hogy megtanuljuk Tőle, mi az igazi
szeretet és hogy követjük Őt a mindennapokban az Atya akaratának teljesítésében. Ez
ugyanis az élet egyetlen nagy parancsolata. Minden nap a szeretet és az igazság
logikája szerint kell követnünk Jézust, akkor is, amikor nehéz, amikor elfáradunk,
amikor elesünk, amikor megkísért minket a gondolat, hogy letérjünk a helyes útról.
Alázatra van szükség ahhoz, hogy lemondjunk önző magatartásunkról, hogy szabadok legyünk
önmagunktól és elfogadjuk azt, amit Jézus ingyenesen felkínál nekünk. Ez főként a
bűnbánat és az Eucharisztia szentségében valósul meg. Krisztus szeretete révén a miénk
lehet a nagyobb igazságosság és szeretet, vagyis az igazságosságnak az a formája,
amikor azt érezzük, hogy adósak vagyunk, mert többet kaptunk annál, amit vártunk.
A liturgia egy ősi formula által mutatja a nagyböjt spirituális jelentését: „Emlékezzél
ember, hogy porból vagy és porrá leszel”. Ezeket a szavakat ismétli a pap a hamvazkodás
pillanatában. Ezzel valamiképpen visszatérünk az emberi történelem kezdetéhez, amikor
a bűnbeesés után az Úr így szólt Ádámhoz: „Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg
vissza nem térsz a földbe, amiből lettél.” Isten szavai itt esendőségünkre emlékeztetnek,
sőt a halálra, amely az emberi gyöngeség végső formája. A mai kulturális környezetben,
amely annyiféle módon megpróbálja eltörölni a valóságot és a halál emberi tapasztalatát,
a nagyböjti liturgia egyfelől emlékeztet bennünket a halál igaziságára és bölcsességre
int, másfelől pedig arra ösztönöz bennünket, hogy fogadjuk el azt a váratlan újdonságot,
amellyel a keresztény hit megvilágítja a halál valóságát. Az ember porból van
és porrá lesz, de ez a por értékes Isten szemében, mert Isten az embert halhatatlannak
teremtette. Az ősi liturgikus formula tehát az új Ádámban, Krisztusban kap igazi értelmet.
Jézus Krisztus szabadon osztozott az emberi sorsban, annak esendőségében, főként pedig
halálában a keresztfán. De éppen ez az Atya iránti szeretetből vállat halál lett az
emberiség számára a dicsőséges feltámadás útja, amelyen keresztül Krisztus a kegyelem
forrása mindazoknak, akik hisznek benne. Ez az élet pedig, amely soha nem ér véget,
már itt a földön elkezdődik és a test szerinti feltámadásban éri el teljességét. A
hamvazkodással megújítjuk elkötelezettségünket, hogy Jézus nyomában járunk, engedjük,
hogy húsvéti misztériumában átalakuljunk és legyőzzük a rosszat, hogy meghaljon bennünk
a bűnös régi ember és megszülessen az Isten kegyelmében átalakult új ember. A Szűzanya
oltalma kísérjen el bennünket a Nagyböjt szigorú zarándokútján.