„ Pázmány százada”: a XVII. századi katolikus megújhodás - P. Szabó Ferenc sorozatának
első része
Hermann Egyed A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig című kiváló
munkájában joggal adta a katolikus megújulással foglalkozó fejezetének ezt a címet:
„Pázmány százada.” Nem lehet itt szó Pázmány hatalmas életműve teljes felméréséről.
Most csupán a jezsuitának és esztergomi érseknek a XVII. századi megújhodásban és
a magyar művelődésben játszott jelentős szerepéről szólok. Kornis Gyula írta 1935-ben
Pázmány személyiségéről szóló kitűnő dolgozatában (60–60. o.):
„Pázmány
történeti jelentősége akkor szökik főképp szemünkbe, ha a magyar kultúrának a mohácsi
vész utáni lassú kibontakozását vesszük fontolóra. A törökkel és némettel vívott örökös
önvédelmi harc, s ennek következtében ránk sújtó nyomorúság közepett természetes,
hogy bármilyen kulturális fogékonyság lakozott is a magyarságban, a középkorhoz és
a renaissance-hoz képest, amikor műveltsége Nyugattal egészen pari passu haladt,
most századokkal elmaradt mögötte. Amikor nálunk az irodalom még csak hitvitázásban
és bibliafordításban merül ki a XVI. század utolsó éveiben, akkor már Londonban Shakespeare-t
játsszák, az olasz opera megindult, Tasso már meg is halt. Amikor Pázmány az ország
romlásának okairól 1603-ban egy protestáns prédikátorral hevesen vitatkozik, Galilei
már megkezdi a páduai egyetemen a modern fizika alapvetését. (…) A magyar művelődés
e lassú, de mégis haladó fejlődésének igen jelentékeny kovásza Pázmány egyeteme
s egyéb sok iskolája. Abban, hogy mégis emelkedtünk, nem csekély része van az ő alkotásainak.”(A
kiemelés tőlem. Sz.F.)
A katolikus reform – helytelenül: „ellenreformáció”
– döntő ihletője a trentói (trienti) zsinat, amely 1545–1563 között zajlott. Ez az
egyetemes zsinat főleg az egyházi élet és az erkölcsök megújítását célozta, ugyanakkor
leszögezte a katolikus hit legfontosabb tételeit a hitújítókkal szemben. Sajnos, -az
egyre erősödő hitviták, majd a vallásháború következtében megmerevedtek az álláspontok:
katolikusok és protestánsok nem azt hangoztatták, ami összeköti őket (bár Pázmány
Kalauzában már felfedezhetjük egy bizonyos „ökumenizmus” jeleit), hanem azt, ami
szétválasztja. Reformáció és „ellenreformáció”?
Magyarországon futótűzként elterjedő reformációval szemben a katolicizmus szinte tehetetlenül
állt. Oláh Miklós a XVI. század második felében igyekezett megvalósítani a trienti
zsinat határozatait; de az ő tevékenységét leszámítva, alig történt valami egyházi
téren. Az „ellenreformációt” lényegében az államhatalom kezdeményezi. (Mi inkább katolikus
megújhodásrólbeszélünk.) I. Ferdinánd 1560-tól ismételten kéri a Szentszéket, hogy
a trienti zsinat befejezéséig nézze el, vagy engedje meg a papok nősülését, a híveknek
pedig a két szín alatti áldozást, de ő is, utóda, Miksa is eredménytelenül fáradoznak.
Az 1553-i országgyűlés az akkor érsekké lett Oláh Miklós szorgalmazására kimondta,
hogy minden főúr igazolni tartozik kegyúri jogait. A katolikus egyház kezdetben tehát
az egyházi birtokok visszaszerzésével próbálja helyreállítani pozícióit. A századfordulóra
annyira elterjedt a protestantizmus Magyarországon, hogy Telegdi Miklós 1580 körül
már azt írta a pápának: Magyarországon még a katolikus hit neve sem fog fennmaradni.
Verancsis Faustus Csanádi püspök úgy becsülte, hogy a katolikusok egész Magyarországon
– Erdélyt is ideszámítva – a lakosságnak már csak egy ezrelékét teszik ki (vö. Hermann
Egyed, A katolikusegyház története Magyarországon 1914-ig, 219. o.).
Az
országgyűlésen a protestáns rendek kerekedtek felül; Miksa (1564–1576) protestáns
érzelmű volt; Rudolf alatt (1576–1608) az 1578-as országgyűlés már csak az anabaptisták,
ill. unitáriusok ellen foglalt állást. A lutheránusokat és kálvinistákat a XVII. század
elején közjogilag elismerik. Világossá válik, hogy a pusztán államhatalomra támaszkodó
„ellenreformációs” akciókkal nem lehet visszaszorítani a protestantizmust; a katolikus
egyház belső megújulására van szükség.
Oláh Miklós kezdte ezt a pozitív munkát,
aki korábban Németalföldön Erasmus egyik leglelkesebb híve volt. Igaz, a trienti zsinat
határozatait – protestáns érzelmei miatt – Miksa nem engedte kihirdetni (kivéve Draskovich
György zágrábi, majd győri püspök intézkedéseit), Oláh azonban így is a zsinati reformokat
szorgalmazta. 1561-ben Nagyszombaton megtelepítette a jezsuitákat, öt év múlva pedig
a jezsuiták vezetésével megnyitotta az egyházmegyei szemináriumot. 1560-ban a nagyszombati
zsinaton már elrendelte, hogy a papok nagy gondot fordítsanak a hitelemzésre. Felismerte
Telegdi Miklós tehetségét; maga mellé vette, és 1562-ben lefordíttatta vele Kaniziusz
Szent Péter kiskatekizmusát.
Vásárhelyi Gergely jezsuita Kolozsvárott szintén
lefordította ezt a katekizmust (1599). Draskovich György kalocsai bíboros érsek érdeme,
hogy a jezsuiták megkapták a turóci (volt premontrei) prépostságot: előbb Znióváralján,
majd Vágsellyén házat-kollégiumot nyitottak. Telegdi Miklós és Monoszlai András (mindketten
bihari származásúak, mint Pázmány) kezdték meg az irodalmi tevékenységet, a katolikus
hit védelmét, amelyet aztán Pázmány Péter tüzes hitvitázó írásai követtek sorra a
XVII. század elejétől, miután grazi tanárkodása után végleg hazatért (nem Erdélybe,
hanem) Magyarországra.
Pázmány Péter pályája Pázmány Péter 1570. október 4-én született Váradon, Bihar
vármegyében kálvinista szülőktől. Mostohaanyja, a katolikus Toldy Borbála, valamint
a kolozsvári jezsuita kollégium atyáinak befolyására 14 éves korában áttér a katolikus
hitre, majd 1588-ban kéri felvételét a jezsuita rendbe. A krakkói és a jaroszlávi
lengyel noviciátusban végzi az újoncidőt, majd jó két éven át Bécsben filozófiát tanul.
1593-tól négy éven át Rómában, a Collegium Romanumban elvégzi a jezsuitáknál előírt
teológiát. 1596-ban pappá szentelik. A következő évben Grazba érkezik, itt filozófiai
doktorrá avatják, majd az egyetemen megkezdi a három éves filozófia tanítását. 1600
októberében P. Carillo Vágsellyére helyezi, Dobokay rektor mellé. Vasárnaponként kiszáll
Nyitrára. 1601 februárjában Kassára küldik Ferrante Gonzaga főkapitány gyóntatójának
és a magyarok lelkészének. Decemberben rövid ideig Vágsellyén pihen. 1602 nyarán Turócon
tartózkodik (Sellyén pestis van). Forgách Ferenc nyitrai püspök radosnyai villájában
megírja a Feleletet Magyari István könyvére. Ősszel a pozsonyi országgyűlésen
van, majd Forgách püspök teológiai tanácsadója lesz.
1603 elején Vágsellyén
magyar hitszónok és iskolaigazgató. Erdélybe szeretne menni, de a politikai helyzet
ezt nem teszi lehetővé. Ezért 1603 szeptemberében Grazba érkezik és négy évig teológiát
tanít: Szent Tamás Summájának bizonyos kérdéseit magyarázza; a hitről szóló traktátusa
egyes tételeivel „belekeveredik” a kegyelemvitába, mert a dékán és tanártársa, a grazi
flamand Deckers feljelenti Rómában. Később tisztázza nézeteit. (Minderről bőven írtam
A teológus Pázmány című monográfiámban.)
1607-ben végleg visszatér
Magyarországra; augusztus 11-én Dobokay-val részt vesz a pozsonyi országgyűlésen,
1608. január 15-től Forgách Ferenc esztergomi érsekkel újra az országgyűlésen találjuk.
Sorban írja és adja ki vitairatait, megkezdi térítéseit. 1613-ban megjelenik főműve,
Az isteni igazságra vezérlő Kalauz, amelybe összegyűjtötte vitairatait, és
rendszerezte a katolikus tanítást. 1615-ben (október 16.) meghal Forgách Ferenc esztergomi
érsek. Pázmány formálisan (de nem valóságosan) átlép a szomaszka rendbe, és onnan
kinevezik turóci prépostnak, majd 1616. szeptember 28-án esztergomi érsekké. 1617.
március 12-én Khlesl bécsi bíboros Prágában püspökké szenteli. 1629. november 18-án
bíboros lesz. 1637. március 19-én meghal Pozsonyban.