Isten nem hagyta el a világot – P. Szentmártoni Mihály SJ elmélkedése

Az évközi negyedik vasárnap első olvasmányában Jeremiás próféta szól hozzánk és elmondja, hogy Isten nehéz küldetést bízott rá, mikor megparancsolta neki, hogy mondjon el mindent, amit rábízott, és ne ijedjen meg az emberektől, ha nem fogadják el szavait. Ez ránk is vonatkozik, a mi küldetésünk is nehéz, hiszen a keresztény küldetést és tanítást ma is sokan elutasítják, vagy lemosolyogják.

A második olvasmányban Szent Pál apostol szeretethimnuszát halljuk, amely a keresztény emberszeretet örökérvényű útmutatója. A szeretet jelzői jó figyelmeztetők lehetnek lelkiismeretvizsgálatunkhoz.

A vasárnapi Evangélium drámai jelenettel zárul: Jézust kiűzték a városon kívülre, és fölvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült, a szakadék szélére, hogy letaszítsák. Itt minden szó nagy jelentőséggel rendelkezik.
Először megtudjuk azt, hogy Jézus ajkáról fönséges szavak hangzottak el, vagyis szépen beszélt, az embereket egészen lenyűgözte nemcsak az, amit mondott, hanem a stílus is, ahogyan beszélt. Biztosan az Atyáról beszélt nekik, Isten általános szeretetéről, a bűnök bocsánatáról. Valószínűleg dióhéjban elmondott nekik mindent, amit majd későbbi tanítása során bővebben kifejt nekik. Ez a beszéd olyan lehetett, mint egy nagy szimfónia nyitánya, amelyben már ott csengnek az egész mű alapmotívumai. De Jézus más valamit is kiolvasott hallgatóinak tekintetéből: azt, hogy nem tetszik nekik az Ő személye, aki ezeket a fönséges szavakat mondja. Kinek tartja magát, hiszen itt nevelkedett közöttük, ismerik szüleit és rokonságát, miért tartja magát nagyobbnak tőlük? Ezért nem fogadták el szavait sem. Ezek a názáreti emberek nem voltak képesek kilépni megszokott előítéleteikből, hogy meglássák Jézus emberi arca mögött isteni küldetését. Nem nehéz magunkra ismerni ebben a jelenetben, ezekben a kételkedő emberekben. Mi is néha úgy hisszük, jobban tudjuk, mi lenne a jó nekünk, ahelyett, hogy megbíznánk Istenben. Vagy ugyanezt a kételkedő magatartást alkalmazzuk az Egyház tanítása iránt, amikor nem azt nézzük, mit tanít, hanem hogy ki az, aki tanít. Más szóval, sokan fennakadnak az Egyház emberi arculatán, a botrányok és emberi gyarlóságok megnyilvánulásain, és nem akarják látni az Egyház tiszta, isteni arculatát.

Másodszor megtudjuk azt, hogy a názáretiek kiűzték Jézust városukból. Csodálkozva és megbotránkozva kérdezhetjük, mi jogon tették ezt egy városuk szülöttével, mi jogon vették kezükbe az igazságszolgáltatást? Valószínűleg azért, mert Jézusnak már jelenléte is felkavarta lelküket, megtérésre, hitre, szeretetre szólította fel őket, amit ők nem voltak hajlandók befogadni. Ebben a jelentben is magunkra ismerhetünk: Istent ki lehet űzni a városainkból és az életünkből. Éppen mostanában voltunk tanúi egy ilyen próbálkozásnak, amikor is az Európai Unió bírósága elrendelte, hogy Olaszországban el kell távolítani a feszületeket az iskolákból. Csakhogy ennél a pontnál az Evangélium figyelmeztetéssé válik: az emberek arról a hegyről akarták letaszítani Jézust, amelyre városuk épült.

Az elűzött Istennel életünk alapjai rendülnek meg, a falakról eltávolított feszületekkel Európa kultúrájának alapjai tűnnek el. Találóan mondta egy magas rangú bíboros: „Ha már eddig jutottunk, akkor le kellene rombolni a gyönyörű nagy székesegyházakat is, mert azok is Európa keresztény gyökereiről tanúskodnak”. A vasárnapi Evangélium egyik általános üzenete talán az lehetne, hogy ne legyünk a szent dolgok rombolói, hanem építői, amint a korábbi nemzedékek voltak, akik székesegyházakat építettek Isten dicsőségére, akik feszületeket emeltek az útkereszteződéseknél, hogy Istennek szenteljék munkájuk fáradságát, akik harangokat öntöttek, hogy hívja őket az imádságra.

Harmadszor megtudjuk azt, hogy Jézus eltávozott, vagyis otthagyta azokat, akik nem akarták Őt elfogadni. Ez a megjegyzés is tragikusan hangzik. Isten nem kényszeríti magát senkire. Teológiailag talán nem lenne egészen helyes a „megsértődött Istenről” beszélni, mert a mi Istenünk a jóság és szeretet Istene, aki képes elviselni minden emberi gonoszságot, mint ahogyan bosszú nélkül elviselte, hogy az emberi gonoszság keresztre szegezze szeretetének legdrágább kincsét, egyetlen Szentfiát.

De igenis beszélhetünk a „megsértett Istenről”, és ez az ember szégyene, aki legnagyobb jótevőjét, egyetlen Istenét sértegeti, káromolja, kicsúfolja, a vádlottak padjára hurcolja. Elég, ha arra gondolunk, milyen sok sértegető film, Tv program és könyv készül Jézusról és az Egyházról. Isten tiszteletben tartja az ember szabadságát, ha ilyen módon akarja Őt kiutasítani életéből, akkor Isten „áthalad közöttük és eltávozik”, amint azt a vasárnapi Evangélium tragikus zárómondatában olvassuk. Az Evangélium azonban mindig jó hír: Isten még mindig itt van közöttünk, nem hagyta el a világot, ezért adjunk neki hálát jóságos szeretetéért.

(Jer 1, 4-5.17-19; 1Kor 12, 31-13,13; Lk 4, 21-30)