A KEK új elnöke és a CCEE titkárságvezetőinek találkozója Genfben - interjú Janka Ferenc atyával

Január 20-án találkozott Genfben az Európai Egyházak Konferenciájának (KEK) új elnöke, Emánuel párizsi metropolita az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa (CCEE) titkárságának vezetőivel, P. Duarte da Cunha főtitkárral és helyettesével Janka Ferenc atyával.

Ferenc atya, milyen légkörben zajlott a találkozó?

 
A megbeszélést közös imával kezdtük, amelynek vázát az ökumenikus imahét arra a napra kijelölt szakaszai képezték. A közös ima első helyen való említése talán nem tűnik nagy hírértékű eseménynek, mégis több okból is nagy örömömre szolgált.

Először is azért, mert sok kedves otthoni ökumenikus ima-emlék jutott eszembe a magyarországi szolgálati helyeimről. Egy-egy kis község vagy városrész különböző felekezetű híveinek - különösen a vegyesházasságban élő házaspároknak-, mindig nagy örömet jelentett a közös imádság.

Másodszor azért, mert nem minden ortodox egyház hajlandó a katolikusokkal együtt imádkozni. Reméljük, hogy az egyetemes patriarkátus jó példája egyre több követőre talál.

Végül azért - s ez talán a legfontosabb -, mert az ima találkozónk lényegét is tükrözte: elsődlegesen nem egy egyházdiplomáciai menedzsment vagyunk, hanem imádkozó emberek, akiket az Isten evangéliumának örömhíre hív egybe és küld a világba feladataink megoldására.

Mi volt a találkozó közvetlen célja?

 
Márciusban, Isztambulban fog sorra kerülni a KEK és a CCEE közös bizottságának a találkozójára. Most ennek az előkészítése volt a feladatunk. Természetesen értékeltük a két testület tevékenységét rövid és hosszú távon egyránt.

Gyakran hallani mostanában „ökumenikus jégkorszakról”. Egyetért ezzel a kifejezéssel? Mit tehet a CCEE és KEK együtt az ökumenizmus jövőéért?

 
20 évvel a kelet-európai rendszerváltások után egyre nyilvánvalóbb, hogy a folyamatok nem úgy alakultak, ahogy azt Európa nyugati, közép-keleti vagy akár keleti részében is elképzelték. Így van ez a politikában, a gazdaságban, a társadalomban, de az egyházak életében is, nem meglepő tehát, hogy az ökumenében is ez történik.

Ez a folyamat nem egy problémamentes lineáris fejlődés, hanem egy még előre nem látható - válságokkal tarkított - újrarendeződés folyamata.

Az ökumenénél maradva ezt a húsz évet - az ember életéhez hasonlóan - a kamaszkor lezéródásának és a fiatal felnőttkor kezdetének az időszakához lehetne hasonlítani.
A diktatúrából a szabadságra jutó országok szembesültek a szabadság eszméjének és ennek konkrét megvalósulása közötti jelentős különbséggel, a múlt örökségének súlyosságával és a szabadság korlátainak természetével is.

Ugyanakkor egyre inkább megtalálják és hallatják a saját hangjukat. Az ökumenében itt elsösorban az ortodox egyházakra gondolok. Ez egyrészt szembesít az ökumenikus mozgalom álmai és realitásai közötti különbséggel, másrészt a sztereotípiák felülvizsgálására és újfajta nyitottságra ösztönöz.

A pápa és a moszkvai pátriárka találkozásának legnagyobb akadályaként folytonosan az ukrán görög katolikus egyház állítólagos „prozelitizmusát”emlegetik. Görög katolikus papként hogy látja ezt?

 
A Renovabis freisingi konferenciáján hasonló összefüggében ellenpéldaként hoztam fel a magyarországi helyzetet. A magyar görögkatolikusságot a gondviselés megkímélte a betiltástól, és ennek következményeként templomainak és egyházi épületeinek elkobzásától. A magyar görög katolikus egyház és a magyarországon joghatósággal rendelkező ortodox egyházak között semmilyen vitás kérdés nincs, hanem testvéri jó viszony áll fenn. Ez számomra annak a szilárd reménynek az alapja, hogy ha előbb vagy utóbb sikerül a vitás egyházi tulajdonjogi kérdéseket és sérelmeket lezárni, akkor elhárul a legfontosabb akadály a testvéregyházak békéjének útjából.

A nyugati és keleti egyházak közötti viszony egy másik előre mutató mozzanatát is szeretném itt kiemelni. A II. Vatikáni Zsinatot követő időktől kezdve a római katolikus egyház teológiai, egyházjogi, és gyakorlati megnyilatkozásai nem csak tolerálják a keleti keresztényeket (legyenek azok görög katolikusok vagy ortodoxok), hanem értéket látnak bennük, és a lehetőségekhez mérten segítik megmaradásukat, fejlődésüket. Így van ez Magyarországon is és Nyugat Európában is, ahol különösen az utóbbi időben a sok oda vándorló keleti keresztény kap komoly segítséget a többségi helyi egyháztól. Reménykedve várom azt az időt, amikor a többségi ortodox egyházak hasonló tisztelettel és nagyvonalúsággal viseltetnek majd a területükön élő római és görög katolikusokkal.

Hogyan látja az ökumené jövőjét?

 
A válaszomat egy kicsit tágabb összefüggésbe helyezném. A szabálykövető magatartásnak két motivációja van: a jó öröme és a rossztól való félelem. Az autóvezetésben ez egyrészt a szabályos vezetés nyugalma és a megérkezés reménye, másrészt a balesetektől való félelem.

Az ökumenikus mozgalomban ez a két motiváció: egyrészt Krisztus sürgető szeretetete, főpapi imájában kifejezett parancsa, másrészt a szekularizált világ kihívása. Ez utóbbi immár nemcsak az egység hiánya miatti hitelvesztés vagy eljelentéktelenedés veszélye, hanem a relativizmus diktatúrájának offenzívája a keresztény erkölcs alappillérei, az élet és a család alapértékei ellen.

Sorkatona koromban a hivatalos ateista ideológia külső nyomása összehozott és találékonnyá tett bennünket különböző felekezetű teológusokat az ökumené megélésének módjaiban: a közös szentírásolvasások, a hitről és az ebből fakadó életről szóló komoly beszélgetések, a testvéri közösség megélésének tapasztalatai több mint 20 év távlatában is elevenen hatnak. Az a sejtésem, hogy a relativizmus diktatúrájának zsákjából fújó fagyos szelek hasonló körülményeket fognak teremteni.

Mit tervez a CCEE és a KEK a következő években?

 
A nagyszebeni ökumenikus találkozó bizonyos értelemben lezárt egy periódust: a három nagy európai ökumenikus találkozó sorát. Ezek az események sokakat megmozgattak, de a résztvevők nagy számából, a viszonylag rövid időből, az ilyen körülmények között nehezen szerkeszthető dokumentumból adódó korlátok a közös tanúságtétel más módjainak keresésére ösztönöznek. Egyelőre olyan konkrét témákat jelöltünk ki, amelyek alkalmat adhatnak majd arra, hogy együtt tanúskodjunk Krisztus evangéliumának örömhíréről Európában. Ez 2010-ben a migráció, 2011-ben pedig a béke témája lesz.

Mi különbözteti meg ezekben a témékban az egyházak és egy nonprofit jótékonysági szervezet üzenetét?

 
A béke kapcsán hadd idézzem Adynak a háború poklából, a fizikai és lelki nyomor mélységéből kiáltó sorait:
Uram, háborúból jövök én,
Mindennek vége, vége:
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.
/Imádság háború után/

 
A béke sohasem csak azt jelenti, hogy nincs háború. Igazi béke, Istennel, magammal és így másokkal is csak Tőle, a minden értelmet és várakozást felülhaladó Békétől eredhet.

A sokféle küzdelemtől, harctól, háborútól való félelem, vagy az azokból való menekülés, és ennek az Istentől származó tökéletes békének a vágya mozgat bennünket. Ez vezethet mindnyájunkat a megbocsátások, a kiengesztelődött különbségek és a kiengesztelődés szolgálatának különböző fokozatain keresztül az Istennel, önmagunkkal és egymással való teljes egység felé az ökumenében is.