Ötven éve halt meg Albert Camus - P. Szabó Ferenc megemlékezése a francia íróról

1960. január 4-én Leuvenben halottam a megdöbbentő hírt: Albert Camus, kedvenc íróm, barátjával, Michel Gallimard sportkocsiján Párizsba utaztak vissza, amikor koradélután Petit-Villeblevin–nél halálos kimenetelű balesetet szenvedtek: autójuk egy út menti fának csapódott. Az abszurd ember abszurd halála, mondták egyesek. Pedig az algériai származású francia író akkor már túl volt fiatalkori abszurd korszakán: humanizmusáért, az emberi jogok védelméért folytatott küzdelméért 1957-ben már átvette az irodalmi Nobel-díjat.

Mi 56-os magyar menekültek azért is megszerettük, mert – eltérően a francia baloldali értelmiségiektől – határozottan kiállt az 56-os forradalom mellett. Később nemcsak az emigrációban, hanem Magyarországon is ismertté vált „A magyarok vére” c. esszéje. Camus a magyar forradalom leverése után is még három ízben nyilatkozott az 56-os szabadságharc mellett. Ismeretes, hogy Jean-Paul Sartre és Simone de Beauvoir, a híres baloldali írópár, éppen Camus kommunizmus-kritikája miatt szakítottak korábban egzisztencialista barátjukkal.

Amikor értesültem Camus haláláról, újra csak belemerültem életműve tanulmányozásába, és megírtam „Camus különös istentagadása” c. tanulmányomat, amely előbb a Virrasztók c. (rövidéletű) diáklapunkban majd 1965-ben, első tanulmánykötetemben jelent meg. Előzőleg 1958-ban már közzétettem egy tanulmányt Camus világnézeti fejlődéséről, részletezve „A fellázadt ember” (L’Homme révolté 1951) totalitarizmus-kritikáját. (Megjegyzem, Camus-nek ezt a művét csak 1999-ben fordították le magyarra, és adták ki Budapesten, - érthető módon. Mai írók és gondolkodók c. tanulmánykötetem is csak suba alatt kerülhetett Magyarországra, mert az ún. „bomlasztó” irodalomhoz tartozott.)

Albert Camus Fellázadt ember-ében előbb a lázadás tényét elemzi. Az abszurd okoskodás feltételezi az ember lázadását az abszurd világgal szemben. A lázadás ténye egy objektív érték igenlését fejezi ki, mert nem kételkedhetem saját tiltakozásomban. Aki megöli a zsarnokot, mert ezt kötelességének érzi, csak úgy igazolhatja tettét, hogy büntetésül, „engesztelésül” elfogadja saját halálát. (Ez az Igazak témája.) Ezzel arról tesz tanúságot, hogy tiszteli a másik embert, akit a nihilista forradalom megvet egy istenített „történelmi jövő” nevében. Camus szerint a XX. század drámája az, hogy a lázadás forradalommá lett, a hatalom birtokába jutott Prométeusz Cézárrá változott. Az író kifejezi könyörtelen gyűlöletét azokkal az áltudományos ideológiákkal szemben, amelyek egy „abszolút történelem” nevében megvetik, és szisztematikusan rabságba döntik, lemészárolják az embereket egy eljövendő földi paradicsom illúziójáért.

Itt emlékeztetek arra, hogy nézeteltérés volt Camus és Sartre között már a lázadás és a forradalom kérdésében is. Camus elítéli azt a forradalmat, amely a régi helyébe új zsarnokságot hoz létre; Sartre pedig nevetségessé teszi a „tiszta kezű” lázadót, aki tehetetlenségbe zárkózik metafizikai tiltakozásával. Camus ugyanis előbb a metafizikai lázadást veszi szemügyre: az Isten ellen lázadó De Sade márkitól Dosztojevszkij Karamazov Ivánjáig és Nietzschéig, akik nemcsak Isten ellen lázadnak, hanem meghirdetik „Isten halálát”. De ezután következik a történelmi lázadás, a politikai forradalom, amely a metafizikai lázadás következménye. Ha „Isten meghalt”, építeni kell a történelmet, uralomra kell jutatni az ember az időben. A lázadás tragédiája az lesz, hogy az istenek ellen lázadó Prométeusz Cézárrá, diktátorrá változik, tehát a lázadás forradalommá fajul. Elfelejti az igazságosságot, csak az egyén, a faj vagy az osztály, egy párt érdekeit veszi figyelembe. Végül maga az ilyen forradalmár önmagának normája lesz:” „Ha Isten nincs, minden megengedett” – hirdeti Dosztojevszkij ateista hőse és Nietzsche.

Az igazságosság országa helyett az egyéni terrorizmus vagy az állami terrorizmus érkezik el. Ez két formában jelentkezik: a fasizmus-nácizmus irracionális terror, vele szemben a bolsevizmus racionális terror. Ez utóbbi azzal az ambícióval lépett fel, hogy megvalósítja a metafizikai lázadás álmát. Az Isten halála után megépíti végre az istenített emberek birodalmát. Camus hosszan elemzi a marxizmus-leninizmus elméletét és történelmi megvalósulását, lerántja a leplet a sztálini diktatúra embertelenségéről. És ezt az ötvenes évek elején teszi, amikor a francia értelmiség jó része még a kommunizmus híve, és nem ismeri, vagy leplezi a GULÁG birodalom barbárságát.

Camus, akinek istentagadása halála évében véglegesnek látszott, kibékíthetetlen ellentétet látott a hit és a lázadás világa, a vallás és az igazságosság világa között. Nem szólok most arról, hogy joggal bírálta az ölő hitet (az inkvizícióra utalt), vagy azt az ún. keresztény szemléletet, amely a földi igazságszolgáltatást a jövőre, az utolsó ítéletre halasztja. Szerinte a forradalmárok és a vallásos emberek mindent feláldoznak az isteni jövőért.

A Fellázadt ember tétele világos: „Az igazi nagylelkűség a jövővel szemben ez: mindent a jelennek adni.” De az éleslátó Camus megfogalmazza az alapvető problémát: „Hogyan lehet kegyelem nélkül élni, ez a XX. század legfőbb problémája.” Igazában ezt a problémát már felvetette a Pestis c. regény hőse, Tarrou is: „Lehetséges-e, hogy az ember szent legyen Isten nélkül, ez jelenleg az egyedüli konkrét probléma, ami érdekel.” Ez tulajdonképpen minden humanizmus alapkérdése, az ateista humanizmusé is. Mert nem elég a szabadság, egyenlőség, testvériség terveit megfogalmazni, ideológiáját kidolgozni, meg kell azt valósítani. Ki ad erőt a megvalósításhoz?

Marx is a praxist hangsúlyozta. És ugyanez áll a kereszténységre, a keresztény életre, a keresztény szociális elvekre is. Camus-nek igaza van, amikor leleplezi a hazug kommunista messianizmust, amely a jelenben megveti az embert, és a szép új világ építéséért törvényessé teszi a gyilkosságot, megsemmisít emberi egzisztenciákat. De igaza van akkor is, ha olyan álkeresztényekre gondol, akik ölbe tett kézzel nézik a világ nyomorát, és az utolsó ítéletre halasztják az igazságosságot, akiket nem nyugtalanít az igazságtalan kapitalista vagy feudális gazdasági rendszer, a munkások nyomora.

Vagy utalhatunk Camus-vel a „keresztény Nyugatra”, a jólétben élő, „keresztény” burzsoák magatartására, akik viharzóan megtapsolták az 56-os magyar szabadságharcot, mint mikor a vasárnapi futballmérkőzésen vesznek részt, de utána hazamennek, felveszik házi papucsukat, és elfelejtik a szabadságért meghalt fiatalokat. Világos, hogy a kereszténységben első az Isten- és a felebarát szeretetének parancsa: és nem szerethetjük Istent, ha testvéreink baját, szükségét, szenvedését figyelembe se vesszük. Az utolsó ítéleten az dönti el örök sorsunkat, hogy mit tettünk itt és most legkisebb testvéreinkét, akikkel Krisztus azonosította magát. És tudjuk azt is, hogy a Feltámadt Krisztus Szentlelke ad erőt ahhoz, hogy tettel és áldozattal szeressük testvéreinket. Végső soron az új világ építése nem program vagy rendszerkérdés, hanem emberkérdés. Camus kérdésére válaszunk: nem élhetünk kegyelem nélkül a XXI. században sem.