Joseph Ratzinger a teológiaprofesszor - P. Szabó Ferenc sorozatának 3. része

Joseph Ratzinger professzori évei alatt alakította ki teológiája (krisztológiája) alapirányát. „Azon a véleményen voltam – mondta P. Seewaldnak (Só 58) -, hogy a skolasztikusteológia abban a formájában, ahogyan megmerevedett, már nem eszköz a korral való párbeszédben a hit átadására. A hitnek ebből a páncéljából ki kell lépnie és új nyelven, a jelen helyzet iránti új nyitottsággal kell szólnia. Ugyanígy az egyházban nagyobb szabadságnak kell megnyilvánulnia.”

A „haladó” Ratzinger álláspontját jól tükrözi az 1968-as Einführung in das Christentum (Bevezetés a kereszténységbe) A könyv (előadássorozat) ugyan már a zsinat befejezése után íródott, de még az előző évek felfogását rögzíti. Jacques Rollet Ratzinger teológiájáról írt könyve előszavában hangsúlyozza, hogy a Bevezetés szerzője nagy sikerű könyvével nyitott teológusnak számított. Ratzinger professzor 1967-ben Tübingenben (itt voltak kollégák Künggel) tartotta ezt az előadássorozatot hallgatóiknak, amelyből megszületett a Bevezetés. A könyvet 17 nyelvre lefordították, és sok kiadást ért meg. (Életutam 150) Igaz, Hans Küng és barátja, H. Häring már a „haladó” Einführungot is bírálják (E 1, 597), mivel Ratzinger szkeptikusan látja a modern történeti-kritikai exegézist: szerintük „a kortárs Jézus-kutatásnak karikatúráját adja”.

A Bevezetés ma is megállja helyét. (Szerencsére 2007-ben a Vigíliánál újra megjelent magyarul, új fordításban.) A hit aktusát, majd a Credo ágazatait elemezve Ratzinger radikálisan megfogalmazza a hit és a hitetlenség „dialektikáját”. Hosszan tárgyal a „hit Istenéről és a filozófusok Istenéről”, továbbá a történeti Jézus és a hit Krisztusa kapcsolatáról, a történeti-kritikai exegézis túlzásairól. (Ez a problematika visszatér XVI. Benedek A názáreti Jézus c. könyvében.) A megtestesülésről, majd páli kozmikus Krisztusról, a „végső Emberről” eszmélődve elismerően ír Teilhard de Chardin evolúciós víziójáról (209-213).

Az 1968-as diáklázadás és a zsinat után kitört egyházi válság fordulatot hozott Ratzinger szemléletében. Ő maga, már mint bíboros, könyve újabb kiadásának 2000. áprilisában kelt előszavában visszatekint az elmúlt 30 évre. „1968-ban egy új nemzedék jelentkezett, amely nem csupán a háborút követő újjáépítésről állította, hogy az elégtelen, hanem a kereszténység győzelme óta eltelt egész történelmet is elhibázottnak, kudarcot vallottnak tartotta. Az volt a szándékuk, hogy végre jobban csinálják, és szabadságot, egyenlőséget és igazságosságot teremtsenek a világban. Meg voltak győződve arról, hogy ehhez a marxista elmélet széles áramlatában találják meg az utat. 1989 azonban meghozta az európai szocialista rendszerek váratlan összeroppanását.” Majd később így folytatja: „Amikor 1967-ben ez a könyv íródott, a zsinat utáni erjedés lendületes korában éltünk. A II. Vatikáni Zsinatnak éppen az volt a szándéka, hogy a kereszténység történelemalakító erejét újra felébressze. (…) A kereszténység – legalábbis a katolikus egyház meggyőződése szerint – megkísérelte, hogy kitörjön a gettóból, ahová a 19. század óta száműzték. Újra bebocsátást kért a világ egészébe.”

1970-ben megjelent Hans Küng Unfehlbar? (Tévedhetetlen?) című könyve, amely a pápaság, a pápai tévedhetetlenség kemény kritikája volt, és nagy vitákat váltott ki teológusok körében. A kontesztálás egyre fokozódott. 1974-ben Küng kiadta Christ sein (Kereszténynek lenni) c. művét, amely még nagyobb visszhangot keltett krisztológiája miatt. (Vö. Szabó F. Jézus Krisztus megközelítése, 239-272 = Mérleg 1977/1.) A könyvet olyan neves teológusok is keményen bírálták - Ratzingerrel együtt - mint Karl Rahner, Walter. Kasper, Hans Urs von Balthasar, A. Grillmeier. Küng komolytalan válasza (futballcsapatra utalva): „Milyen meccs ez: 11 – egy ellen?” Ratzinger és Balthasar egyaránt elismerték, hogy Küng könyve kiváló bevezetés a „pogányoknak”, a hittől távolálló keresőknek, de sajnos, dogmatika-pótlék is akart lenni, átértelmezi a dogmákat. Igaz, hogy a dogmák megértését midig el lehet mélyíteni. Így a khalkedoni (451) krisztológiai dogma sem vég, hanem kezdet, ahogy Karl Rahner annakidején kiadta a jelszót. (Vö. Szabó: JK, 117kk) De nem elég azt mondani, hogy Jézus Isten „végleges Helytartója”. Mert kicsoda Jézus Krisztus Küng szemében? Isten országának hirdetője, Mester, Isten helytartója… Átadja magát az Atya akaratának egészen haláláig, de nem akart olyan egyházat alapítani, amelyet ma tapasztalunk. Küng szentírás-értelmezése önkényes, a történeti-kritikai módszert eltúlozza, ezt Joseph Ratzingerrel többen megállapították. De a legsúlyosabb nehézségek Küngnek Jézus istenfiúságáról és a Szentháromság dogmájáról alkotott nézetei körül merültek fel. Küng szerint Jézus istenfiúsága azt jelenti, hogy a názáreti Jézus, az igaz ember a „hit számára”, az „egyetlen igaz Isten igazi kinyilatkoztatása” (Cs 434); az ember Jézusban maga Isten „mint Isten Fia tárja fel magát, nyilatkoztatja ki magát a hit számára” (Cs 450). Küng tehát nem fogadja el a megtestesülést (ontológiai valóságával), úgy, ahogy azt a Krédóban megvallja az Egyház; idejétmúltnak tartja az ember (kegyelmi) megistenülését, ami meglepte Karl Rahnert és Walter Kaspert is.

Mint említettem, Ratzinger főleg Küng módszerét bírálja: rámutat a történeti-kritikai módszer korlátaira (amint ezt Benedek pápa A názáreti Jézus c. könyvében is teszi), továbbá bírálja a tübingeni professzort azért, mivel a keresztény misztériumokat (pl. a Szentháromságot, Cs 463-468) értelmezve csak azokat az elemeket tartja meg, amelyek a mai gondolkodás számára „plauzibilisek”, a mai olvasóik számára elfogadhatóknak tűnek. Inkább követ pártos nézeteket, haladó teológiai iskolákat, mint az egyház dogmáit vagy a Krédó hittételeit. Ratzinger szerint, ha a Christ sein amolyan Summa pro paganis, egy bizonyos előkatekézis akart volna lenni mai hitetlen keresők számára, nyitva hagyva az utat az egyház teljes hite felé, elfogadható lett volna.

Itt még megjegyzem, hogy 1975. február 20-án a Hittani Kongregáció kiadott egy figyelmeztetést Hans Küng nézeteiről, amelyet a német püspöki kar is kommentált. Ismeretes, hogy 1979-ben a Kongregáció megvonta a kánoni küldetést Küng professzortól. Tehát nem taníthatott az egyház nevében. Folytatódott a teológusok kontesztálása, amellyel Joseph Ratzingernek mint a Hittani Kongregáció prefektusának (1981-től) szembe kellett néznie.