Isten örömmel kinyilatkoztatja magát az őt keresőknek - P. Szentmártoni Mihály SJ elmélkedése

Vízkereszt, Urunk megjelenésének ünnepe. Az első olvasmányban Izajás próféta zeng diadaléneket az Úr dicsőséges érkezéséről. A próféta kétszer is világosságnak nevezi Isten jelenlétét és ez üzenet nekünk is: ahol jelen van Isten, ott világosság honol a világban és a lelkekben, ahol nincs jelen, ott sötétség borul mindenre. Felidézhetjük a szép házi áldást: „Hol hit, ott szeretet, hol szeretet, ott béke, hol béke ott áldás, hol áldás ott Isten, hol Isten, ott szükség nincsen”.
A második olvasmányban Szent Pál apostol megosztja efezusi híveivel azt a csodálatos kinyilatkoztatást, amelyben része volt, azaz, hogy Isten szeretete kiterjedt a pogányokra is. Isten ma is szereti az egész emberiséget, nem rajta múlik, ha valaki ezt a szeretetet nem akarja felismerni és befogadni. Ebben az esetben nekünk kell magunkra vállalnunk Szent Pál küldetését és hirdetni ezt a szeretetet, akár alkalmas, akár nem, ahogyan Szent Pál fogalmazott.

Szent Máté evangélista elmondja a Napkeleti Bölcsek találkozását a Kisdeddel. Ezt az eseményt két szemszögből elemezhetjük: Isten és az ember szemszögéből. Az első és lényeges szemszög az, hogy Isten kinyilatkoztatta a pogány népek képviselőinek, hogy a várva várt Megváltó nemcsak Izrael népéhez jött el, hanem minden emberhez. Isten tehát kinyilatkoztatta általános szeretetét. A második szemszög pedig az, hogy a Napkeleti Bölcsek Istenkeresésének pozitív kimenetele volt, vagyis az esemény azt üzeni, hogy aki keresi Istent az meg is találja Őt. Isten nem játszik bújócskát velünk, hanem vár bennünket, hogy keressük és megtaláljuk Őt.
A Napkeleti Bölcsek kalandos útja regénybe illő vállalkozás, de ezúttal vegyük szemügyre megérkezésük körülményeit, amelyekből megtudunk három dolgot.

Először megtudjuk azt, hogy „bementek a házba, és meglátták a Gyermeket anyjával, Máriával”.
Másodszor megtudjuk azt, hogy „leborultak és hódoltak Neki”.
Harmadszor megtudjuk azt, hogy „más úton tértek vissza hazájukba”.

Először, megtudjuk azt, hogy a Napkeleti Bölcsek bementek a házba. Ez arra utal, hogy aktívan keresték Jézust. Mindent megtettek annak érdekében, hogy találkozzanak Vele. Nem sajnáltak sem fáradságot, sem anyagi kiadásokat, csakhogy elérjék céljukat. Ez minden Istenkeresésnek a mintája. Nekünk is kitartóan kell keresnünk Istent, ha meg akarjuk Őt találni. Isten nem kényszeríti rá magát senkire sem, Ő csendben vár bennünket, de ugyanúgy örömmel kinyilatkoztatja magát mindenkinek, aki őszinte szívvel keresi Őt.

Másodszor, megtudjuk azt, hogy a Napkeleti Bölcsek leborultak és hódoltak a Kisdednek és nagy öröm töltötte el lelküket. A Napkeleti Bölcsek nem kíváncsiságból indultak hosszú és fáradságos útjukra, hanem mert az Üdvözítőt keresték. Amikor megtalálták, megadták az Isten Fiának kijáró tiszteletet. Isten előtt mi is leborulunk és imádjuk Őt. Amikor megtaláltuk Istent, akkor a mi lelkünket is kimondhatatlan öröm tölti el. Ennél a gondolatnál megállhatunk egy pillanatra, hogy felülvizsgáljuk Isten előtti magatartásunkat, ill. hogyan viselkedünk a templomban, Isten szent házában? A Napkeleti Bölcsektől tanuljuk meg, hogy Isten házában a hívő lélek magatartása a hódolat és az imádás. Amikor belépünk a templomba, legalább lélekben le kell borulnunk az ott jelenlévő Isten előtt.

Harmadszor, megtudjuk, azt, hogy a Napkeleti Bölcsek más úton tértek vissza hazájukba. A tények mindenekelőtt arra utalnak, hogy ezáltal elkerülték Heródes bosszúját, aki biztosan dühös volt, amikor megtudta, hogy a Napkeleti Bölcsek kijátszották őt. De a megjegyzésnek, hogy más úton tértek vissza hazájukba, van szimbolikus jelentése is: a Napkeleti Bölcsek más emberként tértek vissza. Az Istennel való találkozás megváltoztatja az embert. Isten állandóan új utakra irányít bennünket és ezek az utak mindig hazafelé vezetnek bennünket: az örök haza felé.
(Iz 60, 1-6; Ef 3, 2-3a. 5-6; Mt 2, 1-12)