Edward Schillebeeckx OP. halálára – P. Szabó Ferenc megemlékezése

Karácsony vigíliáján Nijmegenben 95 éves korában elhunyt Edward Schillebeeckx flamand származású domonkos teológus, akit hollandként ismertek világszerte, minthogy belgiumi és franciaországi (Le Saulchoir, Párizs) tanulmányai, valamint 1946 és 1956 közötti leuveni professzorsága után, 1957-ben a nijmegeni egyetemre hívták meg a dogmatika professzorának. A zsinat alatti és utáni egyházi forrongás, a tradicionalista holland egyház hihetetlen gyors progresszistává változása során. Edward Schillebeeckx a vezetők és hangadók között szerepelt, nemcsak a híres, vitatott „Holland katekizmus” megszerkesztésében vállalt szerepet, hanem ott volt a kontesztáló teológusok között, főleg pedig haladó krisztológiai nézeteivel hívta fel magára a Hittani Kongregáció figyelmét és kritikáját.

Az Osservatore Romano december 28-29-i számában Franco Giulio Brambilla milánói segédpüspök, teológus emlékezik meg a domonkos teológus hatalmas művéről, amelyet 1989 óta már nem igen emlegettek, és azóta maga Schillebeeckx is hallgatásba burkolódzott. Brambilla rámutat arra, hogy a francia kultúrán és a modern filozófián nevelkedett domonkos – rendtársai Yves Congar és Marie-Dominique Chenu befolyása alatt - újraértelmezte Szent Tamás teológiáját. Túlhaladt az újskolasztika konceptualizmusán. A spekulatív teológiát kiegészítette a pozitív teológiával, tehát figyelembe vette a történetiséget, továbbá az Szentírást és egyházatyákat, illetve az egzisztencialista és perszonalista filozófiákat. Az ortodoxia (a hit igazsága) elé helyezte az ortopraxist, vagyis a keresztény hit gyakorlati „megtestesülését”.

Íme néhány idézet a Holland katolicizmus c. könyvéből (in Henri de Lubac: Paradoxes, p. 232.):
„Az Egyház be van zárva az ortodoxiába, és az ortopraxist végül is azokra hagyja, akik az Egyházon kívül vannak és a hitetlenekre.”
„Az ortodoxia sohasem látja a jövőt, mindig csak a múltra tekint.”
„Isten országa hermeneutikája (értelmezése) mindenek előtt azt célozza, hogy jobbá tegyük a világot. Ez olyan szempont, amely most a marxizmusból átmegy a teológiába.”

Schillebeecx a teológia szinte minden nagy témáját tanulmányozta: szentségtan, szolgálatok az egyházban, a felszabadítás teológiája, a hit politikai dimenziója, hermeneutika, történeti-kritikai módszer az exegézisben, vallási pluralizmus, - de főleg a krisztológiának szentelt két monumentális művet.

Most „Jézus. Egy élő története” c. főművéről kicsit részletesebben szólok. (Vö. Szabó Ferenc: „Jézus Krisztus megközelítése”, 139-143.) Az eredeti holland kiadás először 1974-ben jelent meg, a német egy évvel később. A szerző szerényen elmondja, hogy munkája a Jézus-esemény egyik tudományos-kritikai megközelítése akar lenni, tehát egy a sok megközelítési kísérlet közül. Valójában a monumentális mű (670 oldal!), amelynek háromnegyed része a modern exegétikai munkák összegezése, kiértékelése, foglalkozik a Jézus-misztérium valamennyi dimenziójával: a történelem Jézusa, Jézus a Krisztus az apostolok értelmezésében, Jézus az egyház hitében (a dogmatikai megfogalmazások fejlődése), végül Jézus a mai hívő teológus szemszögéből. A domonkos teológust mindig a mai emberek alapvető problémája, a megváltás és az emberi emancipáció, a felszabadulás utáni vágy ténye vezérli. A maga számára is tisztázni akarja hitét. „Megváltás ezt jelenti: úgy kiengesztelődni egyéni múltunkkal, hogy a jövőben való bizakodás ismét lehetséges legyen.” (597)

Schillebeeckx az ún. „alulról kiinduló” krisztológia módszerét követi, és ez az egyik lehetséges út, csak ne legyen kizárólagos. Jogos az, hogy megmutatja, milyen szerepe van Jézusnak, a felszabadítónak és abszolút üdvösség-hozónak az emberiség szenvedéstörténetében (552), de meg kell világítani a megváltás mélyebb dimenzióját is: a Megfeszített elveszi a világ bűnét, kiengeszteli bűneinket Isten előtt, tehát az embereknek meg kell térniük és a Feltámadott lelke erejében újjá kell születniük. Más szóval: a „felülről kiinduló” krisztológia alaptételeit is figyelembe kell vennünk, ha az üdvösségtörténetet a maga teljességében meg akarjuk érteni. Jézus léte nem érthető az Atyához való viszonya nélkül.

Figyelemre méltó, hogy Schillebeeckx hosszan tárgyal Jézus alapvető Abba-élményéről (227kk). Ezek a lapok könyve legérdekesebb részei, bár Jézus emberségének egyoldalú hangsúlyozásával néha kétséget hagy bennünk az Istenember valóságos istenségének állítása felől.

Egyik jezsuita kritikusa (P. Renwart) annakidején megjegyezte: marad a döntő kérdés, amelyre a domonkos teológus (néhány más teológussal, pl. Künggel együtt) nem ad kielégítő választ:

Vajon Jézus csupán emberi szabadító, aki mint tökéletes, másokért élő ember megszabadít bennünket minden elnyomástól, vajon csupán csak Istenhez fűződő gyermeki kapcsolatunk mintaképe, - avagy mindez csak azért tud lenni, mivel Isten életét közvetíti nekünk, minthogy ő személyesen a megtestesült Ige?

Edward Schillebeeckx 1977-ben megjelentette most ismertetett főműve folytatását: Krisztus és a keresztények címmel. Alcíme. Egy új életpraxis története. Ebben még erősebb az említett tendencia: a Jézus-hit gyakorlati „hasznát” keresi, és a Jézus-követést sürgeti, anélkül, hogy Jézus istenségével és a Szentháromság dogmájával alaposabban foglalkozna. Kétségkívül a domonkos teológust is befolyásolta a 60-as és 70-es években az európai, főleg francia és olasz progresszív katolikusok „marxista” szemlélete, amely a latin-amerikai felszabadítás-teológiát is ihlette, de amely a kommunista totalitarizmus leleplezése, Szolzsenyicin és az „új filozófusok” tényfeltáró munkássága folytán, a Berlini Fal ledöntéséhez és a kommunizmus bukásához vezetett.

Érdekes és rejtélyes tény: Schillebeeckx 1989 után haláláig hallgatásba burkolózott. Egyik nijmegeni protestáns kollégája viccesen, de találóan „a teológia Picassójának” nevezte.