Esztendőfordulóra – Az Egyház szemben a világválsággal - P. Szabó Ferenc SJ jegyzete

Év végén és az újesztendő küszöbén vissza és előre tekintünk. Hálát adunk az Istentől kapott jókért, és áldását kérjük az újesztendőre. Az elmúlt évben mindenfelé a súlyos gazdasági és erkölcsi világválságtól szenvedtek az emberek. Most is szorongva fürkészzük, mit hoz a jövő. Felmerül a kérdés: Miképpen néz szembe az Egyház a világválsággal? Paradoxonnak tűnik, de ez az igazság: ma is, mint mindig, minden nemzedéknek ugyanazt válaszolja az egyház: függetlenül a külső, gazdasági, társadalmi, politikai körülményektől, alapvetően, lényegesen ezt jelenti ki: Nincs másban üdvösség, csakis Jézus Krisztusban, ő az egyetlen üdvözítő, szabadító, ő, aki ugyanaz tegnap, ma és mindörökké.
 
Henri de Lubac világhírű jezsuita teológus, az egyik zsinati szakértő, akit a pápa élete végén bíborossá nevezett ki, 1942-ben egy előadást tartott éppen erről a témáról: Az Egyház szemben a világválsággal. Pontosan az imént leszögezett tételt igazolja. Folyamatban van összes műveinek kiadása 50 kötetben. Az egyik címe Paradoxes, ebben tették közzé az említett előadást, amelyből most átveszek néhány gondolatot, hiszen – paradox módon – mindig időszerű az, ami örök érvényű.

A jezsuita teológussal két pontot hangsúlyozok:

1) Minthogy Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember, Istenember, és ő az élő kapcsolat Isten és az ember között, az Egyház, amikor Jézusra mutat, ezzel megmondja nekünk, megtanítja, hogy ki az Isten és ki az ember.

2) És minthogy Krisztus a Megváltó, aki kiengeszteli az embereket Istennel és egymás között, az Egyház ezt tanítva megmutatja, hogy az emberek miként élhetnek közösségben egymással.

Tény az, hogy a jelenlegi világválság, miként 1942-ben a bolsevista és a náci totalitarizmus előretörése idején, nemcsak a gazdasági, politikai, társadalmi életet sújtja, hanem mindenekelőtt erkölcsi válság, ahogy ezt a pápa több ízben hangsúlyozta, harmadik körlevelében pedig részletesen kifejtette. Az Egyház nem ad technikai eligazításokat, recepteket a világgazdasági válság megoldásához, de szociális tanítása révén, amely az erkölcsteológia területéhez tartozik, támpontokat nyújt a helyes, a közjót szolgáló, demokratikus választásokhoz, hogy az igazságosság és a szolgáló szeretet szellemében rendezzük közös dolgainkat.

Mindennek alapja pedig a következő teológiai megfontolás.

1) Az ember és Isten kapcsolata. A keresztény kinyilatkoztatás szerint Isten az ember saját képmására teremtette, gondolkodó és szabad lénynek. Az imago Dei, Isten képmása az emberi méltóság és az emberi jogok alapja, forrása. De az újkor kezdetétől az ember öntelten úgy kezdte nagyságát hangoztatni, hogy elfordult Istentől, akit vetélytársának kezdett tekinteni. Fokozatosan kialakult az ateizmus, istentagadás, sőt az anti-teizmus, harcos Isten-ellenesség a XIX. és XX. században. Elég, ha itt Feuerbach és Marx, illetve az „Isten halálát” hirdető Nietzschére utalunk. Ez, a magát ateista humanizmusnak hirdető irány az ember halálát hozta: mert ha az Isten halott, halott a tőle elszakadt emberek szívében, nincs többé abszolút norma, mérték, az ember túlteszi magát jón és rosszon, saját maga mértéke és bírája lesz. „Ha Isten nem létezik, minden megengedett”, mondta Dosztojevszkij ateista hőse. A XX. századi totalitarizmusok embertelensége igazolja ezt a megállapításunkat.

2) Az ember és az emberek. Az a tény, hogy minden ember Isten képmása, a hagyományos keresztény tanítás szerint alapja az emberi nem egységének. Közös az emberi természet, valamennyien Isten képmása, az Atya gyermekei vagyunk, Krisztus minden ember Üdvözítője, mindnyájunkat kiengesztelt Istennel és egymással. Ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy végig a történelem során, ma is, mindenütt viszályok, háborúk, testvérharcok szaggatják szét az egységet, kezdve a családokon, nemzeteken belül és a nemzetek között. Ennek pedig a bűn az oka, az önzés, a pénz- és hatalomvágy, az állati ösztönök elvadulása. Messze vagyunk attól, hogy a világot és magunkat igazán humanizáljuk! A társadalmi életben is a demokrácia még álom, vágyott eszmény. Mert a demokrácia is evangéliumi eredetű, ahogy a francia filozófus, Bergson mondta.

„Krisztus a mi Békénk”, tanítja Szent Pál. És ugyancsak ő: Krisztusban már nincs többé zsidó vagy pogány, szabad vagy rabszolga, férfi vagy nő, hanem csak megváltott ember, mindannyian testvérek és örök életre hivatottak. De a megváltás kegyelmét, a feltámadt Krisztus Lelke által kiárasztott kegyelmét be kell fogadnunk. XVI. Benedek pápa első, „Isten szeretet” k. körlevelében ezt fejtette ki Szent János első levelét magyarázva. Az isten- és emberszeretet minden törvényt összefoglal, de saját erőnkből képtelenek vagyunk az igazi szeretetre. Csak a Lélek erejében tudjuk szeretni testvéreinket. XVI. Benedek a keresztény reményről írt második körlevelében azt magyarázta a Római levél alapján, hogy meg vagyunk ugyan váltva, de még reménységben élünk egészen a végső beteljesedésig, az utolsó ítéletig. A megkereszteltek már az isteni életet élik, de visszaeshetnek a bűnbe, állandó bűnbánatra, megtisztulásra van szükségünk, és a földön vándorló Egyház is reformokra szorul, hogy méltóképpen tanúskodjon Alapítójáról, Uráról. Végül a Szentatya harmadik enciklikájában konkrétebben alkalmazta említett tanítását, lelki-erkölcsi támpontokat adva a gazdasági és erkölcsi világválság megoldásához.

Természetesen, senki, a pápa sem adhat recepteket a világgazdaság és a világpolitika problémáinak gyors megoldásához. Az Evangéliumból nem lehet levezetni politikai rendszereket, szerkezeteket. De mivel a megújulás mindig nem rendszer-, hanem alapjában emberkérdés, csak az evangéliumi új emberek lesznek képesek egy igazságosabb és testvéribb világ, a szeretet civilizációja építésére.