Könyvismertetés:
Philippe Chenaux: A katolikus Egyház és a kommunizmus Európában (1917-től 1989-ig). Lenintől II. János Pálig

Most jelent meg Philippe Chenaux történész érdekes könyve a párizsi Cerf kiadónál: L’Église catholique et le communisme en Europe (1917-1989). De Lénine á Jean-Paul II. Cerf, Paris, 2009.

Chenaux ismert Maritain-kutató, jelenleg az újkori egyháztörténet professzora a római Lateráni Egyetemen. Könyve Bevezetőjében bemutatkozik. Fiatal, nem tartozik ahhoz a nemzedékhez, amely megismerte a kommunizmus csábítását. 1977-ben hallotta professzora kijelentését: „Isten meghalt, Marx meghalt, és én magam nem érzem jól magam.” Ebben az időben az ún. „új filozófusok” elkezdték leleplezni a kommunista totalitarizmus „emberarcú barbárságát”. E kifejezés Bernard-Henri Lévy-től való. Egy másik „új filozófus”, Jean-Marie Benoist 1970-ben adta ki Marx meghalt c. könyvét. E csoporthoz tartozott André Glücksmann is, akit a pápa nemrég tüntetett ki az emberi jogok védelmében kifejtett tevékenységéért. (Itt a VR-ban megemlékeztünk róla.)

Bombaként hatott akkoriban Szolzsenyicin könyvének pár évvel korábbi megjelenése: A GULAG szigetcsoport. A Berlini Fal akkor még nem dőlt le, de már kevesen hittek a „ragyogó holnapokban”, a kommunista propagandának. Eljött a revizionizmus órája a francia és európai baloldal körében. Mindez az Egyházat, a progresszista, a haladó katolikusokat is érintette. Könyvünk akkor fiatal katolikus szerzője természetesnek vette, hogy a keresztény üzenet összeegyeztethetetlen a szovjet koncentrációs táborokkal. Szolzsenyicinen kívül olvasta más szerzők, pl. Amalrik és Zinovjev leleplező műveit, vagy a magyar zsidó származású Fejtő Ferenc munkáját a „Népi demokráciák” történetéről. Később a kommunizmus valóságos arcának megmutatására szaporodtak a munkák. Így pl. 1995-ben megjelent François Furet nagy könyve: Egy illúzió múltja. Esszé a kommunista eszméről a XX. században. Vagy a vitatott tanulmánygyűjtemény Stéphane Courtois szerkesztésében: A kommunizmus fekete könyve. (A világkommunizmus mintegy százmillió áldozatáról szóló dokumentációt Párizsban, Rómában és Budapesten is a kommunisták és a baloldal képviselői igyekeztek vitatni, elfelejteni.) Ezek a művek valamennyien hangsúlyozták a kommunista jelenség totalitárius szempontját. Persze a párizsi baloldali értelmiség az antikommunizmus felébredését látta mindebben, és azt kifogásolta, hogy lefokozzák a különböző kommunista tapasztalatok jelentőségét.

Anélkül, hogy e tapasztalatokat elemezné, egy dolgot azonban világosan leszögez szerzőnk, Chenaux: az ateista kommunizmus mindenképpen a katolikus Egyház hittételei, a Vatikán szervezette ellen harcolt, amolyan „Ellen-Egyház” volt, ahogy ezt pl. Jacques Maritain már a két háború között megjelent, híres Teljes humanizmus c. könyvében megmutatta, rávilágítva a szovjet totalitarizmus hasonlóságára a náci totalitarizmussal. Alain Besançon pedig 1998-ban megbélyegezte azt, hogy egyes keresztények megfeledkeztek a kommunizmus vallásüldöző mivoltáról: „Jóllehet a kommunizmus alatt több vértanú volt, mint az egyháztörténelem más korszakaiban, nem siettek, hogy összeállítsák e korszak martirológiumát.”

Amit Bevezetésében szerzőnk felvázol, részletezi könyve fejezeteiben, áttekintve az Egyház és az európai kommunizmus viszonyát Lenintől II. János Pálig. Különösen figyel Róma és Moszkva kapcsolatára, a későbbi egyházpolitika alakulására, XXIII. János pápától kezdődően pedig az ún. Ostpolitikra, amelynek főszereplője Agostino Casaroli volt. Itt most csak e Keleti politikára vetünk egy pillantást. Chenaux felhasználja a legjobb műveket ezzel kapcsolatban, a Casaroli archívum dokumentációját közzétevő Giovanni Barberini művét: La politica del dialogo. Le carte Casaroli sull’Ostpolitik vaticana. Bologna, 2008. Továbbá más tanulmányokat egy gyűjtőkötetből. L’Ostpolitik di Agostino Casaroli (1963-1989), Bologna, 2009.
Mindjárt megjegyzem: Chenaux a Róma és Moszkva kapcsolatáról szóló V. fejezetben igyekszik árnyaltan, tárgyilagosan bemutatni XII. Pius politikáját, az ateista bolsevizmussal szembeni állásfoglalásait. Amikor 1949 februárjában Mindszenty bíborost életfogytiglani börtönre ítélte a Rákosi-rendszer, XII. Pius apostoli buzdítást intézett a világ püspökeihez, leleplezve az Egyház-ellenes ateista kampányt. Az egyházüldözés elleni legkeményebb intézkedése a Szent Officium 1949. július 1-én közzétett dekrétuma volt, amely megtiltotta a katolikusoknak, hogy együttműködjenek kommunista pártokkal és tőlük függő szervezetekkel, és e tilalom kilátásba helyezte a kiközösítést is.

Itt most csak Chenaux könyve IX. fejezetéhez fűzök néhány megjegyzést (pp. 269-295: „L’Ospolitik du Vatican”) A Vatikán „Keleti politikájának” történetét vázolva szerzőnk jellemzi a világpolitikai helyzetet, az enyhülést, XXIII. János pápa nyitását, kezdeményezését, VI. Pál zsinat alatti dialóguskeresését, az 1964-es budapesti részleges megállapodást a Kádár-kormánnyal. Chenaux kiemeli, hogy a tárgyalások homlokterében a megüresedett püspöki székek betöltése állt. Erre Agostino Casaroli is utal emlékirataiban, minthogy egyesek éppen azzal vádolták a Szentszék politikáját, hogy szinte kizárólag a püspöki kinevezésekkel foglalkozott. Casaroli bíboros így válaszolt a kritikákra: „A történelem azt mutatja, hogy a püspökök hiánya hosszú távon fokozatosan legyengíti az Egyházat, és végül eltűnését idézi elő, és nem csupán az ún. intézményes Egyházét, a világ több részén.” (Tegyük hozzá: nem mindenki fogadta el ezt az érvelést.)

Chenaux részletesebben ír az 1964-es részleges megállapodásról, ezzel kapcsolatban kitér a kényes Mindszenty-kérdés megoldására tett kísérletekre (pp. 274-277). A modus vivendi keresése végül is a modus non moriendi lett, „jobb időkre várva”. Chenaux itt (276) megjegyzi: Mindszenty bíboros nem osztotta ezt a véleményt. Casaroli érseknek ezeket mondta 1964 áprilisában: „Ha a világ nem játszotta volna a szamarat, a bolsevizmus már régóta nem létezne; a bolsevik kormányokat nemrég a nyugati gabonasegély mentette meg.” Megjegyezem itt: a Keleti politika magyar vonatkozásának ismertetése tárgyilagos. Mindig érezhető a szerző alapvető beállítottsága: a kommunizmus a kereszténység ellensége, sőt utolsó „eretneksége”.
Lenintől II. János Pálig vázolja a katolikus egyház viszonyát a kommunizmussal külön kitérve a progresszista, baloldali (főleg francia) katolikusokra, akik a zsinat után jó ideig engedtek a marxizmus kísértésének. Végül Chenaux rávilágít arra, hogy II. János Pál lengyel politikájának és Gorbacsov peresztrojkájának döntő szerepe volt a kommunizmus bukása siettetésében.