Isten életünk legfontosabb valósága - mondta homíliájában a pápa Karácsony vigíliáján

"Ma születetett az Üdvözítő Dávid városában. Ő a Messiás és az Úr" (Lk 2,11)
Ettől a pillanattól kezdve Isten valóban velünk van. Már nem egy távoli Isten, akit a teremtés és a lelkiismeret révén valamilyen módon megsejthetünk. Isten belépett a világba és közel van hozzánk. A feltámadt Krisztus mondta övéinek: "Íme, én veletek vagyok minden nap, a világ végéig" (Mt 28,20).

Megszületett Üdvözítőtök - a hírre, amelyet az Angyal hozott a pásztoroknak most Isten az Evangélium és hírnökei által felhívja figyelmünket. Ez olyan hír, amellyel szemben nem lehetünk közömbösek. Ha valóban igaz, akkor minden megváltozik. Rám is vonatkozik, és a pásztorokkal együtt nekem is el kell indulnom Betlehembe, hogy megnézzem, ami ott történt. Az Evangélium azért beszéli el a pásztorok történetét, hogy megmutassa: hogyan kell helyesen válaszolni arra az üzenetre, amely nekünk is szól. Mit is mondanak tehát Isten megtestesülésének első szemtanúi? - tette fel a kérdést homíliájában a pápa.

A pásztorok mindenekelőtt éberek voltak és éppen ezért juthatott el hozzájuk az üzenet. Nekünk és fel kell ébrednünk, hogy az üzenet hozzánk is eljusson. Valóban éberekké kell válnunk. Az álmodó és az ébren lévő személy között mindenekelőtt az a különbség, hogy az álmodó egy sajátos világban találja magát. Éne be van zárva az álmok világába, amely csak az övé és nem kapcsolja össze a többi személlyel. Felébredni annyit jelent, hogy kilépünk az énnek ebből a sajátos világából és belépünk a mindenki számára közös valóságba, az igazságba, amely mindnyájunkat egyesít.

A világ konfliktusa, a kölcsönös összeférhetetlenség abból a tényből származik, hogy be vagyunk zárva önös érdekeinkbe, személyes véleményeinkbe, parányi világunkba, magánéletünkbe. Az önzés, akár csoportokról, akár egyénekről van szó, érdekeink, és vágyaink foglyává tesz bennünket, amelyek ellentmondanak az igazságnak és elválasztanak bennünket egymástól. Ébredjetek fel, mondja az Evangélium. Gyertek ki a bezártságból és lépjetek be a nagy, közös igazságba, az egyetlen Istennel való szeretetközösségbe. Felébredni, annyit jelent, mint kifejleszteni érzékenységünket Isten, az általa küldött csöndes jelek, jelenlétének számtalan megnyilvánulása iránt.

Vannak olyanok, akik önmagukról azt állítják, hogy "vallási szempontból nincs zenei hallásuk". Úgy tűnik, mintha Isten érzékelésének képessége egyfajta tehetség volna, amelyet egyesek nem kaptak meg. A mai világ gondolkodásmódja, különböző tapasztalataink skálája korlátozzák Isten iránti érzékenységünket, megfosztanak bennünket "zenei hallásunktól" Istent illetően. Azonban minden szívben elrejtve vagy nyíltan, jelen van az Istenre való várakozás, a készség, hogy találkozzunk vele. Imádkozzunk magunkért és testvéreinkért, azokért, akik látszólag "nem rendelkeznek ezzel a zenei hallással", de akikben benne él az Isten utáni vágy - buzdította a híveket a pápa. Órigenész, a nagy teológus mondta: "ha abban a kegyelemben részesülnék, hogy lássak, mint ahogy Pál látott, most a liturgia során angyalok nagy seregét szemlélhetném". Valóban, a szent liturgiában Isten angyalai és a szentek vesznek körül bennünket. Maga az Úr van jelen közöttünk.

A pápa ezután ismét Lukács evangéliumának szavait elemezte: "Menjünk át Betlehembe!" (Lk 2,15).
"Odasiettek" - mondja az eredeti görög szöveg. Olyan fontos hírt hallottak, hogy azonnal útra kellett indulniuk. Valóban, amit közöltek velük, az teljesen eltért a szokásostól. Megváltoztatta a világot. Megszületett az Üdvözítő: Dávid várva várt Fia, városában jött a világra. Mi lehetett volna ennél fontosabb? Természetesen a kíváncsiság is hajtotta őket, de elsősorban az az izgalom, hogy a nagy hírt éppen velük, látszólag jelentéktelen emberekkel közölték. Ezért tehát késlekedés nélkül, sietve elindultak.

A mi hétköznapi életünkben ez nem így van - folytatta homíliáját XVI. Benedek. Az emberek nagy többsége nem tekinti elsődlegesnek Isten dolgait. Előbb a számunkra fontosnak tűnő ügyeket intézzük el. A prioritások listáján Isten gyakran csaknem az utolsó helyet foglalja el. Az Evangélium azonban azt hirdeti: Istené minden elsőbbség. Ha van valami az életünkben, ami sietséget érdemel, akkor az kizárólag Isten ügye. Szent Benedek egyik regulája megállapítja: "Semmit ne helyezz Isten műve elé"- azaz az isteni liturgia volt a szerzetesek elsődleges feladata.

Ez a mondat, tartalmát tekintve minden ember számára érvényes. Isten életünk legfontosabb valósága abszolút értelemben - tanítják a pásztorok. Tőlük szeretnénk megtanulni azt, hogy ne temessenek maguk alá a mindennapi élet sürgető tennivalói. Meg akarjuk tanulni tőlük a belső szabadságot. Második helyre szorítva minden más elfoglaltságot, bármilyen fontosak is legyenek azok, induljunk el Isten felé. Hagyjuk, hogy belépjen életünkbe és időnkbe. Az Istennel töltött idő soha nem vész kárba, azt az időt jelenti, amelyben emberi mivoltunkban valóban élünk.
Egyes szentírás magyarázók megjegyzik, hogy elsőként az egyszerű pásztorok jöttek el Jézushoz és találkoztak a világ Megváltójával. A Keletről jött bölcsek, a rangos, neves méltóságok képviselői csak sokkal később érkeztek.

A kommentátorok hozzáteszik: ez teljesen nyilvánvaló. A pásztorok ugyanis a közelben laktak, míg a bölcseknek hosszú és fáradságos utat kellett megtenniük, hogy Betlehembe érkezzenek. Szükségük volt vezetőre és útmutatásra Ma is vannak egyszerű és alázatos lelkek, akik nagyon közel laknak az Úrhoz. A modern kor legtöbb embere azonban távol él Jézus Krisztustól, az emberré lett, a közénk eljött Istentől.

Olyan filozófiák, ügyletek, elfoglaltságok töltik ki teljesen életünket, amelyektől nagyon hosszú a jászolhoz vezető út. Isten sokféle módon ismételten afelé irányít bennünket, hogy megtaláljuk a kijáratot gondolataink és elkötelezettségeink fogva tartó hálójából és rálépjünk a hozzá vezető útra. Mindenki számára csak egyetlen út létezik. Az Úr mindenkinek megfelelő jelzéseket ad le. Mindnyájunkat hív, hogy Betlehembe menjünk, afelé az Isten felé, aki elindult az ember felé. Saját erőnkből soha nem jutnánk el hozzá, de Isten leszállt közénk. Megtette az út hosszabbik felét. Most azt kéri: Gyertek és lássátok, mennyire szeretlek benneteket. "Transeamus usque Bethleem" - mondja a latin nyelvű Biblia. Lépjünk túl tehát önmagunkon, induljunk el Isten felé lelkünkben és konkrét utakon is, mint az egyház liturgiája, vagy mint testvéreink szolgálata, akikben Krisztus vár ránk.

Ennek az éjszakának az újdonsága, hogy Isten Szavát megtekinthetjük, mert testté lett. Az az Isten, akiről nem szabad semmiféle képet készíteni, mert az csak félrevezető lehetne, most látható Krisztusban, aki Isten valódi képmása. Jézus Krisztus alakjában, egész életében és művében, halálában és feltámadásában szemlélhetjük Isten Szavát, tehát magának az élő Istennek a misztériumát.

Isten jele, amelyet a pásztoroknak és nekünk adott, nem megható csoda. Az alázat Isten jele, az, hogy kicsinnyé, emberré lett. Hagyja, hogy megérintsük és kéri szeretetünket. Mi, emberek szeretnénk egy másfajta jelet, amely vitathatatlanul bizonyítaná Isten hatalmát és nagyságát. Jele azonban hitre és szeretetre szólít, tehát reményt ad. A hatalmas Isten maga a Jóság. Arra hív bennünket, hogy váljunk hozzá hasonlóvá. Ez akkor következik be, ha mi is megtanuljuk, hogy az alázat az igazi nagyság, ha lemondunk az erőszakról és csak az igazság és a szeretet fegyvereit használjuk.

Órigenész, Keresztelő Szent János szavát követve, a pogányság lényegét a kövekkel jelképezte. A pogányság az érzékenység hiányát, kőszívet jelent, amely képtelen a szeretetre és Isten szeretetének érzékelésére. Krisztus azonban húsból való szívet kíván nekünk adni. Amikor a gyermekké vált Istent nézzük, megnyílik szívünk. A Szent Éjszaka liturgiájában Isten emberként jön el hozzánk, hogy valóban emberségessé váljunk.

Imádkozzunk azért, hogy Krisztus minden nap jöjjön el hozzánk, hogy mi is mondhassuk: "Élek ugyan, de nem én, hanem Krisztus él bennem" (Gal 2,20).

Imádkozzunk ezért ezen a Szent Éjszakán: Jézus Krisztus, aki megszülettél Betlehemben, gyere el hozzánk! Lépj be lelkembe, alakíts át, újíts meg. Add, hogy kőből és fából élő emberekké váljunk, akikben jelen van szereteted, és a világ átalakul. Ámen.