P. Pierre Blet SJ történész halálára

Már hírt adtunk arról, hogy november 29-én, 91 éves korában Rómában elhunyt P. Pierre Blet francia jezsuita történész, aki hatvan évig állt a Szentszék szolgálatában. 1918. november 18-án született, 1950-től a római Pápai Gergely Egyetemen az egyháztörténet professzora volt; intenzíven átélte XII. Pius pápasága eseményeit; 1965 és 1995 között a diplomácia történetét adta elő a Pápai Egyházi Akadémián.



Az Osservatore Romano nov. 30. - dec. 1-jei számában három cikk is megemlékezik a jeles tudósról, akit elsősorban XII. Pius pápáról írt tanulmányaiból ismert meg a kultúrvilág. Három rendtársával, az amerikai Robert Graham, az olasz Angelo Martini és a német Burkhardt Schneider közreműködésével írták meg a 12 kötetes francia nyelvű monumentális monográfiát: „A Szentszék tevékenysége és dokumentumai a második világháborúval kapcsolatban” (Libreria ed. Vaticana, 1965-1982). Ezt a tárgyilagos, tényfeltáró kutatást VI. Pál pápa rendelte el Rolf Hochhut német író hírhedt 1964-es Helytartó c. művének XII. Pius elleni rágalmaira válaszolva. P. Blet a szerzője a „XII. Pius és a második világháború a Vatikán archívumai alapján” c. kötetnek (Párizs 1997).



Itt rögtön megjegyezzük, hogy P. Blet a nagyközönség számára is hozzáférhető kötetben összegezte a dokumentumok tartalmát. A kötet magyarul az Új Ember Kiadónál 2008-ban jelent meg. Megemlítjük még P. Blet néhány művét: „A francia klérus és a monarchia (1615-1666)”, „A francia klérus, XIV. Lajos és a Szentszék. 1695-1715.”, „A Nagy Század klérusának összejövetelei”. „A Szentszék diplomáciai képviseletének története a kezdetektől a XIX. század hajnaláig”. Mindezeket a monográfiákat a Vatikáni Titkos Levéltár dokumentumai alapján írta meg. Utolsó könyve 2007-ben jelent meg Brüsszelben: „Richelieu és az Egyház” címmel, amely nagy visszhangot keltett Franciaországban.



Andrea Riccardi az Osservatore említett számában hangsúlyozza: P. Blet, mint történész figyelt a tények és események bonyolultságára, mint kutató, mindig gondosan megvizsgálta a levéltári dokumentumokat. Több mint 90 évet élt, de öreg korában is megőrizte szenvedélyes vitatkozó kedvét. Utolsó interjújában, amelyben XII. Pius ún. „hallgatásáról” faggatták, arra a kérdésre, hogy vajon mit találnak az ügyről, amikor megnyitják a Vatikáni Titkos Levéltárat, ezt válaszolta: „Azt találják, hogy semmit sem titkoltunk el.”



A négy jezsuita történész által írt 12 kötetes monográfia a második világháború alatti egyháztörténetről, a diplomáciai, társadalmi és vallási eseményekről (az utolsó kötet 1981-ben jelent meg) minden elismerést megérdemel. Egyesek azt a kifogást emelték, hogy e kötetek nem helyettesítik a dokumentumok közvetlen megvizsgálását. Ez igaz, jegyzi meg Riccardi, de biztosak lehetünk, hogy a jezsuiták gondos és becsületes munkát végeztek, még ha néhány dokumentumot nem tartottak is közlendőnek. Montini pápa döntését merésznek kell mondanunk, tudniillik, hogy fel kell tárni a dokumentumokat, ha figyelembe vesszük, hogy az első kötetek XII. Pius halála után nem egészen tíz évvel jelentek meg. VI. Pál, aki szorosan együttműködött XII. Piusszal a világháború alatt, közvetlen tapasztalata alapján is meg volt győződve, hogy a Szentszék a helyes választást tette az ügyben. Egyébként elég tanulmányozni a 12 kötetet, hogy megállapítsuk a négy jezsuita munkájának szigorú tudományosságát, lássuk kritikai apparátusukat.



P. Blet a katolikus Egyház szívében végezte kutatómunkáját, a Gergely Egyetemen tanított, jól ismerte a Szentszék központi kormányzását és a vatikáni diplomáciát. Szerette és szolgálta Egyházát, de azért nem volt részrehajló történész vagy olyan apologéta, aki nem képes látni a valóságot. Diszkrét ember volt. Nem kereste a szenzációkat. Felelősségtudattal kutatta a XII. Piusra vonatkozó levéltári anyagot egészen utolsó interjújáig, mert meg volt győződve arról, hogy a nyilvános vita nem szolgálja a történelmi igazságot Pacelli pápa és a katolikus egyház világháború alatti magatartásáról. Felhívta a figyelmet arra, hogy mindig ragaszkodni kell a tényekhez, a dokumentumokhoz és figyelembe kell venni a nemzetközi helyzetet, amelyben a Szentszék kifejtette tevékenységét. P. Blet hosszú tudományos kutatómunkája során, amikor XII. Pius pápa korát tanulmányozta, arra a meggyőződésre jutott, hogy az Egyháznak semmit sem kell félnie a történelemtől.



Most pedig A II. Piusz és a II. világ háború c. az Új Embernél magyarul is megjelent kötet ismertetéséből (Magyar Kurir) idézünk néhány fontos bekezdést.



„A bemutatott anyag alapján szinte napról napra figyelemmel kísérhetjük a pápa és a Szentszék hivatalainak második világháborús tevékenységét. Kiderül, hogy XII. Piusz 1939 márciusi trónralépésének szinte a kezdetétől hatalmas erőfeszítéseket tett a béke megőrzése érdekében. Először május elején vetette fel egy ötoldalú megbeszélés gondolatát, amelynek értelmében Róma, Párizs, London, Berlin és Varsó kormányai konferencián oldották volna meg azokat a vitás kérdéseket, amelyek a konfliktus kirobbanásával fenyegettek. Az említett kormányok azonban szívélyesen ugyan, de elutasították a pápa javaslatát.



Ám az egységesen nemleges válasz nem tántorította el békemissziójától XII. Piuszt. Az elkövetkező hetekben folyamatosan sürgette, hogy legalább a provokációkat kerüljék el, különösen Lengyelország és Németország között. 1939 augusztus 24-én este pedig rádiószózatot intézett a világ népeihez, amelyben figyelmeztetett: „Íme, ismét súlyos időket él meg az emberiség nagy családja, félelmetes döntések idejét, melyek nem hagyhatják érintetlenül a szívünket, és amelyeket nem hagyhat figyelmen kívül lelki tekintélyünk, amelyet Isten adományozott nekünk, hogy a lelkeket az igazság és béke útján vezessük… Az értelem erejével és nem a fegyverek erejével járja útját az igazságosság. És azokon a hatalmakon, melyek nem az igazságosságon alapulnak, nincs Isten áldása… A veszély küszöbön áll, de van még idő. Semmi sincs veszve a béke által. Minden elveszhet a háború által…”



P. Blet kötetéből kiderül: 1942 karácsonyi üzenetében XII. Piusz leleplezte a három éve zajló háború összes kegyetlenségét, a nemzetközi konvenciók megsértését, és emlékeztetett „az emberek százezreire, akiket semmilyen bűn nem terhel, és akiket csupán nemzeti vagy faji hovatartozásuk miatt halálra vagy fokozatos megsemmisítésre szántak.” Fél évvel később, 1943. június 2-án, konzisztóriumi beszédében Pacelli pápa ismét megemlítette azokat, akik azért fordultak hozzá, mert nemzetiségük vagy fajuk miatt „egyetlen bűn árnyéka nélkül kipusztulásra vannak kárhoztatva.” Egyúttal figyelmeztetett: „az, aki a pallost viseli, csupán Isten törvénye szerint használhatja.”



A dokumentumokból kiderül az is, hogy XII. Piusz fontolgatta a nyilvános nyilatkozatok lehetőségét, és nem elhamarkodottan döntött végül a hallgatás mellett. Több, a német püspökökhöz írt levélben fedte fel bizonytalanságát és kétségeit. Így 1941. február 20-án ezt írta: „Amikor a pápa hangosan és erősen szeretne kiáltani, sajnálatos módon gyakran várakozásra és hallgatásra kényszerül: amikor tenni és segíteni szeretne, akkor a türelem és a várakozás kötelezi.” Három évvel később, 1944. március 3-án így fogalmaz: „Gyakran fájdalmas és nehéz eldönteni, mi az, amit a helyzet parancsol: óvatos visszafogottság és hallgatás, vagy éppen ellenkezőleg, őszinte beszéd és erélyes tett.”



P. Blet felhívja a figyelmet arra is, hogy XII. Piusz karitatív tevékenységét kiterjesztette a háború minden áldozatára, nemzetiségre, fajra, vallásra, sőt, pártra való tekintet nélkül. „Ez az egyetemesség nem politikai számításból vagy érdekből eredt. Semmi sem állt nagyobb ellentétben a pápa szándékaival, minthogy az emberi szenvedést használja fel arra, hogy növelje tekintélyét és hatalmát.



A francia jezsuita történész figyelemre méltónak tartja, hogy 1952 májusában XII. Piusz fel merte tenni a kérdést: mi az, amit meg kellett volna tenniük a háborúban, és nem tettek meg? Pacelli pápa kijelentette: „tudatában van annak, hogy a háború elkerülése, szenvedéseinek megkönnyítése, az áldozatok számának csökkentése érdekében mindent megtett, amiről úgy vélte, hogy képes megtenni.” Pierre Blet egyetértően teszi hozzá: „Amennyire a dokumentumok megengedik, hogy a szívek mélyére hatoljunk, ugyanerre a következtetésre juthatunk. Aki az eredményeket illetően kijelenti, hogy ő maga vagy másvalaki az ő helyében jóval többet tehetett volna, az elhagyja a történetiség mezejét, hogy a feltételezések és az álom sűrűjében kalandozzon.”