„Szelíd fényként ragyogtassuk fel Isten szeretetét a világban” – Perger Gyula atya elmélkedése Advent harmadik vasárnapjára

Az adventi időben karácsonyra készülve minden emberben önkéntelenül is a gyermekkor idéződik fel, és ez több mint nosztalgia. Tulajdonképpen a boldogság, a paradicsom utáni vágy húzódik meg mögötte, mert a gyerekkor egyfajta ígéretet hordoz, ígéretet egy boldog életre, amely meg is valósulhat.

Évről évre sokan ünneplik a karácsonyt, olyanok, akik bánkódnak az elveszett gyermekkor, a boldog életbe vetett szertefoszlott hit miatt, amely egykor számukra a karácsonyban felragyogott. Emlékeznek a titokzatossággal átitatott gyermekünnepekre, a békés családi együttlétre. De csupán az elmúlt ünnepekre való emlékezés még nem garanciája a mai ünnepek sikerének. Ha nem tudatosítjuk folyton, mit is ünneplünk tulajdonképpen, mit kell, hogy jelentsen számunkra, úgy a Karácsonynak szükségszerűen csalódást kell okoznia.

Ma talán nincs még egy ünnep, mely ennyire élesen meg tudná mutatni a szakadékot, az ünnep lényege, tartalma és helyzetünk valósága között. Mélyen bennünk van a paradicsom, a boldogság, a jó családi kapcsolatok és az e világon való otthonlét utáni vágy. De ha ez nincs meg, nincs meg az ünnep tartalma életünkben, akkor nem várható az ünnep üzenete feletti öröm sem. A mélyebb értelmű hit elvesztése és az emberi kapcsolatok szétesése feletti fájdalom sokkal inkább, szívünkre a keserűség fátylát fogja borítani.

Karácsony ma is megmutatja, hogy a vágyakozás a szebb és a jobb után, ma is erősebbnek bizonyul a kételynél. Az adventhez, a karácsonyhoz kapcsolódó képek - a gyertya és a gyermek képe - minden kétkedés és csalódás ellenére reményt szeretnének kínálni, az idő változása és sodrása közepette is biztos tartást adni, hogy magunkkal és világunkkal is újra kezdhessük.
Advent idején nagy hangsúlyt kap vallásos életünkben a gyertya, a liturgiában, de otthon a családban is. A gyertya meggyújtása jó érzéssel tölti el az embert, mert szelíd fényénél nyugalomra lelünk. Fénye meleg és kellemes. Olyan fényt ad, amely eleve a titokzatos, a meleg, a szeretetteljes minőségét hordozza magában. A gyertyafényben saját magával találkozik az ember.
A gyertya fényét, a viasz elégésével adja. Ez az önmagát felemésztő szeretet képe. A kanócot néha egyenesre kell nyírni, különben a láng nagy lesz és befüstöli a szobát. Ez a kép arra tanít, hogy van túl harsány szeretet is, amelytől az ember kiég. Ez sem nekem, sem a másiknak nem tesz jót. Mert érzi a kormot, a hátsó szándékot, a túlon-túl nagyot akarást, és megjátszást a szeretetben, amely a másikat nem megvilágítja, hanem sokkal inkább elhomályosítja.
Az égő gyertya imánk jelképe. Kegyhelyeken a zarándokok kedvelt szokása a gyertyagyújtás. Ezzel azt a hitüket fejezik ki, hogy az égő gyertya imájukat továbbítja. Remélik, hogy imájukkal fény jut életükbe, és annak az embernek az életébe, szívébe, akiért a gyertyát meggyújtották.
Az égő gyertya azt tanítja, hogy az Úr Jézus, fényével megvilágítja házunkat, szeretetével felmelegíti szívünket. Az Úr Jézus istensége, közöttünk éppen emberi természetén keresztül ragyogott fel. Isten szeretne rajtunk keresztül is felragyogni. Legyünk fény, szelíd fény ebben a világban, mert így leszünk mások számára, mint a gyertya, az élet és a szeretet forrása.
Isten gyermekként jön világunkba. Nem felnőtt emberként jött közénk, hanem gyenge és tehetetlen gyermekként született. Megtapasztalja a szeretetet, törődést, gyengédséget. Így növekszik fel lassan. Ez a kép arra tanít minket, hogy Istenhez csak úgy tudunk közeledni, mint az anya gyermekéhez, óvatosan és gyengéden, figyelmesen és szeretetteljesen, újra és újra elgondolkodva a gyermek titkán. Istent nem szabad erősen megragadni, hogy uralhassuk Őt, mert éppen így veszítenénk el. Folyton csodálkozva, befelé kell haladni, hogy Isten titkát megsejthessük.

Istennel csak úgy tudunk találkozni, hogy megnyitjuk neki a szívünket.