André Glucksmann kitüntetése margójára - P. Szabó Ferenc jezsuita jegyzete

December 9-én, a szerdai általános kihallgatás után XVI. Benedek átadta az Oswiecim (Auschwitz) emberjogi díjat André Glucksmann francia filozófus-írónak. E díjat olyan személyek nyerik el, akik írói munkásságukkal és a közéletben folytatott tevékenységükkel küzdenek az emberi jogok védelmében II. János Pál pápa tanításának szellemében.

A Vatikáni Rádióban elhangzott hírt örömmel hallottam. Annakidején, a 70-es évek derekán figyeltünk fel a zsidó származású filozófusra, aki csakhamar világhírűé vált. Az 1968-as diáklázadások idején még maoista volt, de szakított a marxizmussal: most már nemcsak a nácizmus ellen harcolt, hanem a kommunista diktatúra, a sztálinizmus ellen is a francia kommunisták és baloldali gondolkodók nagy megrökönyödésére. Glucksmann az ún „új filozófusok” csoportjához csatlakozott, amelynek vezető ideológusa a szintén zsidó Bernard-Henri Lévy, az „Isten testamentuma” c. könyv szerzője volt. Lévy a bibliai monoteizmus nevében bírálta az istentagadó totalitarizmusokat, azt a politikát, amely nem hagy helyet az etikának. Glucksmann éles kritikájában párhuzamba állította a nácizmust és a kommunizmust.

1977-ben jelent meg Les maitres penseurs (Mestergondolkodók) című műve, amely óriási könyvsiker lett, ugyanakkor kihívta az európai baloldal kemény kritikáját. Glucksmann a Szovjetunióbeli lázadók mellett harcolt, akik a GULAG-ot létrehozó szovjet rendszer megbuktatására törekedtek. A 80-as években más kommunizmus-ellenes műveket tett közzé, beszámolt a Berlini Fal ledöntéséről. Később újraértelmezte az l968-as párizsi diáklázadást: szerinte ez már, az 1956-os budapesti forradalom folytatásaként, totalitarizmus ellenes lázadás volt.

Nem részletezem az emberi jogokért küzdő Glucksmann számos politikai elkötelezettségét. Kiemelem a 70-es évek „új filozófusai” körében kifejtett totalitarizmus-ellenes küzdelmét akkor, amikor még nem lehetett előre látni a kommunizmus bukását, amikor – néhány éles szemű és humanista marxista pálfordulását kivéve – a nyugat-európai baloldal még Moszkva oldalán állt. Így pl. Jean-Paul Sartre és Simone de Beauvoir, akik a magyar forradalom mellett kiálló, szerintük „áruló” Albert Camus-vel megszakították a barátságot. Ha már Sartre nevét említettem, ehhez fontos megjegyzést teszek: a hajdan kommunista, majd a kommunizmusnak hátat fordító, Párizsba menekült román drámaíró, Eugene Ionesco 1987-es önéletrajzi jegyzeteire hivatkozom.

Ionesco leírja, hogy Sartre, miként több baloldali értelmiségi akkor is megmaradt kommunistának, amikor ő maga, Ionesco vagy a magyar Koestler leleplezték a sztálinizmus borzalmait. Sartre árulónak és gazembernek titulálta Koestlert. Szó szerint idézem Ionescot: „Haragudtak rám, mert előttük (Sartre és Beauvoir előtt) akartam látni, tudni, előttük tudtam. Tilos volt megelőzni őket. Baloldali és anarchista voltam 35 éves koromig… De ők hiú módon elsők akartak lenni, éleslátóbbak. Sartre néhány évvel ezelőtt azt mondta, hogy a marxizmus az utolsó, tökéletes, a végleges filozófia. De mihelyt megjelentek az ún. új filozófusok könyvei, egy összejövetelen kijelentette, hogy: ’két év óta Simone és én már nem vagyunk marxisták.’ Így a ravasz Sartre már nem volt elmaradott, hanem éppen ellenkezőleg: előfutár.” (Ionesco: La quete intermittente, 43-44.) Eugene Ionesco említett önéletrajzában vallott istenkereséséről is, kijelentve, hogy „Isten újra megmutatkozik. Megismétlem azt, amit Malraux mondott: a XXI. század vagy vallásos lesz, vagy nem létezik. Csakugyan, valami eredményt elértünk: egyre kevésbé nevetséges Istenben hinni, Istent figyelembe venni.” (uo. 89)