„A puszta csöndjében hallhatóvá válik Isten hangja” – Perger Gyula atya gondolatai Ádvent 2. vasárnapjára

A liturgiában, a liturgikus időben az a szép, hogy minden időszakhoz egy-egy meghatározott hely kapcsolódik. A nagyböjthöz a Golgota, a Getszemáni kert, a feltámadáshoz az üres sír, a karácsonyhoz a betlehemi barlang. Az advent helye a puszta.

A sivatag, a puszta az Úr előhírnökének, Keresztelő Jánosnak a lételeme. Miért megy János a pusztába? Miért nem a városban, Jeruzsálemben vagy éppen a falvakban tanított és keresztelt? Hiszen Jeruzsálemben sokkal egyszerűbb és könnyebb lett volna és sokkal több hallgatója is lett volna. Miért megy János mégis a pusztába?

Gyanítom, hogy ennek van egy nagyon kézenfekvő magyarázata. Azért megy a pusztába és nem a városba, hogy mindazok, akik őt hallgatni szeretnék, elinduljanak és felkerekedjenek, hogy otthagyják a jól ismert várost, a jól ismert utcákat, amelyek számukra oly magától értetődőek, oly megszokottak, hogy vakon, bekötött szemmel is eligazodnának benne. Fel kell kerekedniük, és el kell indulniuk, mert aki nem indul el abból, illetve attól, ami számára ismert és megbízható, az nem ismeri meg János tanítását.

A pusztában csend van, itt még a suttogást is lehet hallani. A város zajában azonban elhalkul az Isten hangja, mert túlordítják a kereskedők, az áruházak tolongása, zsivaja, az autók dudája, a forgalom lüktetése elnémítja Isten üzenetét. Ki kell vonulni a városból, hogy az Isten hangja hallható legyen, el kell hagyni a jól ismert utcákat, hogy az ismeretlenbe, a sivatagba jussunk el.

A puszta szent hely: az elmélyülés, az imádság, az Istenben való elmerülés helye. Adventi hely, amelyben így szól a pusztában kiáltónak a szava: "Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit."

Karácsony előtt mindegyikünk számára fontos, hogy megtapasztaljuk a puszta csöndjét, azt a csöndet, amelyben az Isten hangja válik hallhatóvá, mert a puszta hangja félreérthetetlenül hív bennünket Isten felé, aki emberré lesz karácsony szent ünnepén.

Csak ott és csak annak segíthet az Isten, aki bevallja lelki kínjait, s aki saját maga előtt is bevallja a nehézségeket, mert csak így hallhatjuk meg Isten vigasztalását: "Ne félj, nem vagy egyedül, mert én veled vagyok."

Nem szégyen az, ha van életünkben olyan, ami fáj. Megkönnyebbülünk, ha van valaki, akinek elmondhatjuk nehézségeinket. S ez a valaki Isten, aki meghallgatja a mi pusztába kiáltó szavainkat.

Istenem!
Jó, hogy egy kis időre
ismét félretehettem a munkát.
Jó, hogy most
több időm van Rád és tieidre.
Örülök Uram!
De mégis nehéz megélnem ezt.
Mert olyan közel maradnak hozzám a
mindennapok gondjai,
a békétlenség, a nyugtalanság.
Félek a csendtől, a pusztától,
mert föltárulhat benne az én ürességem.
Szeretnék Uram valóban ünnepelni, szeretnék
jóságodnak örülni, szeretném átélni a csendet, a pusztát,
amelyben közel vagy hozzám.
Jöjj Uram
és add, hogy szívemben ünnepi csend legyen.
Ámen.