Bűnösök egyháza, avagy bűnös Egyház?- P. Szabó Ferenc SJ jegyzete

Egyik előző jegyzetemben igyekeztem megvilágítani – Yves Congar domonkos zsinati teológus nyomán – az Egyházról szóló konstitúció ( a Lumen gentium ) 8. pontját magyarázva -- az Egyház paradoxonát és misztériumát. Azt ti. hogy a Krédóban megvallott szent egyház bűnös tagokat is foglal magában, ezért szent is, és állandó megtisztulásra, reformra is szorul, a földön vándorolva a bűnbánat és a megújulás útját járja szüntelenül. A zsinati szöveg megkülönbözteti a Főt, Krisztust, aki szent és szeplőtelen, Teste bűnös tagjaitól. Krisztus titokzatos Testét, az Egyházat bűnös tagok alkotják. Mondhatjuk-e azt, hogy az Egyház egyszerre szent is és bűnös is? Régen a monofizitizmusnak nevezett eretnekség azonosította a Testet a Fővel, minden további nélkül az Egyháznak tulajdonította Krisztus szentségét. Az egyházatyák nemcsak az Egyház bűnös tagjairól beszéltek (ez a tanítás a hanyatló skolasztika és a trentói zsinat után lett általános), hanem szerintük, minthogy a bűnösök is az Egyház tagjai maradnak, bűnük kihat magára az Egyház természetére is.

Mai teológusok is hivatkoznak arra, hogy Szent Ágoston nyomán a katolikus Egyház ezt tanítja: valaki az Egyházhoz tartozhat még akkor is, ha halálos bűnt követett is el. Ágoston kifejezésével az Egyházhoz tartoznak „testileg, de nem szívükkel” (corpore, non corde). A bűnösök tehát, mivel az Egyház testéhez tartoznak, valamiképpen magát az Egyházat minősítik Karl Rahner (1904-1984) jezsuita zsinati teológus szerint a dokumentum 8. pontja nem fogalmazott elég radikálisan, elkerülte a „bűnös Egyház” kifejezést, de azért a szövege mögött (más pontokat is figyelembe véve) fellelhetjük azt a gondolatot, hogy az Egyházat magát „megsebzik” tagjainak a bűnei. Erre valaki azt válaszolhatja, hogy az Egyház „sebe” formálisan abban áll, hogy a bűnök következményei társadalmilag, nyilvánosan kihatnak az Egyházra, de maga az Egyház nem alanya tagjai bűneinek. A szöveg azonban többet mond, amikor kifejezetten azt állítja, hogy az Egyház megtisztulásra szorul (semper purificanda), és hogy szüntelenül a bűnbánatnak és a megújulásnak útját járja (paenitentiam et renovationem continuo prosequitur).

A Lg 9. pontjában pedig ezt olvassuk: Isten kegyelme megerősíti, hogy a Szentlélek hatására „állandóan megújuljon” (seipsam renovare non desinat). Karl Rahner ehhez hozzáfűzi: mindez legalább az erkölcsi megújulást feltételezi és sürgeti, minthogy az Egyház így lesz és marad az Úr hűséges jegyese. De az Egyház nem lehet ennek az önmagát megtisztító megújulásnak alanya, ha előzőleg nem volt a bűn és a bűnbánat alanya. Az Egyház itt is, miként másutt a konstitúcióban, a földön vándorló Egyházat jelenti, amely bűnösöket is foglal magában, és ezért állandó megtisztulásra szorul. Kétségtelen, hogy az Egyház szent, mert Feje, Krisztus szent és a Feltámadott Lelke élteti, serkenti, hogy bűnbánatot tartson, megszenteli. Bár az is igaz, hogy a földi Egyház szentsége még nem teljes (vera sanctitas, licet imperfecta, Lg 48). (Látjuk, hogy Rahnernél is, miként Congarnál) a már és a még nem dialektikája domborodik ki.)

Karl Rahner a nehézségekre a teljes megoldást a következőképpen keresi: Jézus Krisztus megtestesülése, kereszthalála és megdicsőülése által már most létezik az eszkatologikus (végső) állapot. Az Egyház, Krisztus Teste részesedik a Fő dicsőségében, ezért igazi, de még tökéletlen szentséget birtokol. Ez azt jelenti, hogy Jézus Krisztusban nemcsak az üdvösség lehetősége van adva a megváltott emberiség egészének, mindenekelőtt az Egyháznak, hanem azt is, hogy a ténylegesen győzedelmes kegyelem erejében az üdvösség már most megvalósulóban van, és ez meg is nyilatkozik. Isten Krisztusban megnyilatkozó, a hit és a szentségek révén aktualizált (közvetített) győzelmes kegyelme szenteli meg az Egyházat mint egészet és egyes tagjait.