Október 26-án vatikáni
híradásból megtudtuk, hogy a Hittani Kongregáció alá tartozó Ecclesia Dei Bizottság
és a Szent X. Piusz Testvériség szakértői tárgyalásokat kezdtek tanbeli kérdésekről.
Ismeretes, hogy a tradicionalista Lefebvre érsek követői nemcsak a II. vatikáni zsinat
liturgikus reformját vetik el, hanem a zsinat más tanítását is: az ökumenizmus katolikus
alapelveit, főleg pedig a nem keresztény vallásokkal való kapcsolatot (Nostra aetate
nyilatkozat) és a zsinat vallásszabadságról szóló, Dignitatis humane kezdetű
dokumentumát. A Szentszék tovább folytatja a párbeszédet e konzervatív, szakadár csoporttal,
keresve az egyház egységét, ami XVI. Bendek pápa határozott intézkedése szerint nem
jöhet létre addig, amíg a Testvériség nem fogadja el a II. vatikáni zsinat tanítását.
A
francia jezsuiták Etudes c. folyóiratának legutóbbi, novemberi számában Michel
Fédou jezsuita, párizsi professzor figyelemre méltó tanulmányt közölt az említett,
1965-ben közzétett zsinati dokumentumok recepciójáról, befogadásáról. Ismeretes, hogy
ezek az okmányok heves viták után születtek meg. Itt is, miként egyéb zsinati szövegeknél,
kompromisszumoknak lehettünk tanúi, így az értelmezések is sokszor eltérnek egymástól,
ha nem is vetik el azokat, mint a Lefebvre-féle intergristák. A zsinatot követően
teológusok és hivatalos szentszéki dokumentumok túljutottak a régi „Egyházon kívül
nincs üdvösség” (Extraecclesiam nulla salus) elv megszorító értelmezésén.
VI. Pál, II. János Pál és újabban XVI. Benedek is (pl. szentföldi útja során) sürgették
a vallásközi párbeszédet. Igaz, a Dominus Jesus k. dokumentummal a Hittani
Kongregáció 2000-ben óvott a „pluralista” teológiai irányoktól, és hangsúlyozta Jézus
Krisztus és az Egyház egyetlen és egyetemes üdvözítő szerepét.
Az Etudes
említett cikkírója megvitatja a vallásközi párbeszéd nehézségeit, veszélyeit és gyümölcseit,
majd a Gaudium et spes k. zsinati konstitúció 22. pontjára hivatkozik, amelyet
II. János Pál is idézett első körlevelében, és azóta sokat magyarázták a teológusok.
(Lásd pl. Nemshegyi Péter, Távlatok 2001/1,38-45.) „Isten Fia megtestesülésével
valamiképpen minden emberrel egyesült.” (…) A hívő keresztény részesedik a húsvéti
misztériumban, „hasonlóvá válva Krisztus halálához, reménytől megerősödve tart a
föltámadás felé. Mindez nemcsak a Krisztus-hívőkre érvényes, hanem minden jóakaratú
emberre is, kiknek szívében láthatatlanul munkálkodik a kegyelem. (Vö. LG 16) Mivel
ugyanis Krisztus mindenkiért meghalt (vö. Róm 8, 32), s minden ember végső hivatása
azonos, ti. isteni hivatás, vallanunk kell, hogy a Szentlélek mindenkinek fölkínálja
a lehetőséget, hogy csak Isten által ismert módon csatlakozhassanak e húsvéti misztériumhoz.”
Michel
Fédou jezsuita teológus fejtegetései után, cikke végén a nemsokára boldoggá avatott
Newman bíborost idézi, és meglátását a vallásközi párbeszédre alkalmazza: Az Egyház
„mindig körülnézett a földön, tanulmányozta az ott talált tanokat”; elismerte azt,
amit igaznak tartott, és kijavította azt, ami szemében tévesnek tűnt. Így haladt előre:„lassan
kiszélesítette látókörét, és megtisztította saját tanításának értelmezését.” A vallásközi
párbeszédben nem kérdőjelezzük meg a keresztények önazonosságát, viszont nem tekintünk
érdektelenül más hívőkre, akiktől tanulhatunk, és akik tanulhatnak tőlünk. Nem kell
szemet hunyni az előtt, ami más vallási hagyományokban összeegyeztethetetlen a keresztény
hagyománnyal, viszont hálával ismerjük fel e vallásokban is azt, ami „igaz és szent”
(a zsinat szavaival), tehát ami Isten műve, Istené, aki Fia által a Szentlélekben
az igazság és a szentség igazi formáit hozza létre a világban.