Erdő Péter bíboros homíliája Meszlényi Zoltán püspök boldoggá avatási szentmiséjén

Eminenciás Paskai László Bíboros Úr,
Excellenciás Angelo Amato Érsek Úr, a Szenttéavatási Kongregáció Prefektusa,
Excellenciás Juliusz Janusz Apostoli Nuncius Úr,
Érsek és Püspök Urak,
Az Országgyűlés, az Alkotmánybíróság és a Legfelsőbb Bíróság Igen Tisztelt Elnöke,
A Magyar Köztársaság Kormányának Igen Tisztelt Képviselői,
Igen Tisztelt Mádl Ferenc Elnök Úr,
A Magyar Tudományos Akadémia Tisztelt Elnöke,
Tisztelt Meggyes Tamás Polgármester Úr,
Politikai, Társadalmi és Kulturális Életünk Nagyrabecsült Képviselői,
A Testvéregyházak Tisztelt Képviselői,
Főtisztelendő Paptestvérek,
Krisztusban Szeretett Testvéreim!

1. Nagy ünnepre gyűltünk ma egybe hazánk főtemplomába, a Magyar Sion hegyére, amely népünk számára évszázadokon át Isten gondviselését, a visszatérés reményét, a nemzet megújulását jelképezte. A török idők romlása után újabb 150 évre volt szükség ahhoz, hogy ez a székesegyház ismét felépüljön. Ma először kerül sor boldoggá avatásra ezek között a megszentelt falak között. Magyar szentjeink és boldogjaink sorában Meszlényi Zoltán vértanú püspök alakja különleges helyet foglal el. Ő az első, aki hazánkban a sztálinista egyházüldözés áldozatai közül a boldogok sorába emelkedik. Mi Meszlényi püspök üzenete és öröksége számunkra, mai katolikusok, mai magyarok számára? Milyen mélységet tár fel életének példája? Milyen élet fakad hősies tanúságtételéből?
2. Az imént felolvasott ószövetségi olvasmány a Bölcsesség könyvéből való. Általában az igaz emberek, de különösen a vértanúk halálára érvényes, hogy „az igazak lelke Isten kezében van, és a halál kínja nem érheti őket. Az esztelenek szemében úgy látszott, hogy meghaltak… Ők azonban békességben vannak… Isten próbára tette és magához méltónak találta őket. Mint aranyat a kohóban, megvizsgálta és elfogadta őket egészen elégő áldozatul” (Bölcs 3,1-6). Már az Ószövetség késői könyveiben is felbukkan a meggyőződés, hogy az Isten akaratát követő igaz élet jutalma nem csupán a földi szerencsében és sikerben, hanem inkább az örök boldogságban mutatkozik meg. Ez a meggyőződés segítette a Makkabeusok korának vértanúit, hogy hitükért életüket áldozzák (vö. Mak 6,18-7,42). Jézus Krisztus pedig saját személyében adott példát arra, hogy minden ember örök életre szóló meghívást kap, hogy a Mennyei Atya szeretete minden földi elismerésnél fontosabb.
Szent Máté evangéliumában Jézus így bátorítja apostolait: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni… Ha valaki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom őt Atyám előtt, aki a mennyekben van” (Mt 10,28.32). A mi reményünknek és örömünknek tehát Krisztus a biztosítéka. Mert mi rosszabb történhet az emberrel, mint a halál? Ám a testi halálnál is rosszabb a lélek kárhozatba zuhanása. De az emberek nem vehetik el az egész életet, mert a lelket nem tudják megölni. Isten az egyedüli úr a lélek sorsa felett.
Ma is ölnek meg embereket a világban pusztán azért, mert keresztények. De az erőszakon és a gyilkosságon kívül sokszor mást is el kell szenvednie Krisztus követőjének. Hitünk és Egyházunk elleni rágalmaknak, gyalázkodásnak, a történelemhamisítás meg-megújuló hullámainak, az Egyház ellen irányuló gyűlöletkeltésnek, vagy a hívő emberek és az egyházi intézmények sokféle kirekesztésének gyakran ki vagyunk téve napjainkban is. De a keresztény ember küldetése nem az, hogy saját magát hirdesse, hanem Jézus Krisztust, az Urat. Mert – amint Szent Pál írja – Isten „a mi szívünket is megvilágosította, hogy dicsőségének ismerete felragyogjon nekünk Krisztus arcán” (2Kor 4,6). A Szentlélek adja meg a képességet, hogy nyíltan tanúskodjuk Jézusról.
3. Meszlényi Zoltán vértanú püspök élete a Szentlélek által megerősített keresztény ember tanúságtételének példája. 1892-ben született. Édesanyját korán elveszítette. Tapasztalatból ismerte meg a félárva, majd az árva gyermekek sorsát. Más emberben ez okozhatott volna gyökértelenséget, esetleg keserűséget a társadalommal szemben, vagy teljes talajvesztést. Zoltán püspököt azonban ez a tapasztalat élete végéig elkísérte, és arra indította, hogy a nyomorúságban élő, vagy árvaságra jutott gyerekekről és fiatalokról időt, energiát nem kímélve, saját pénzéből is gondoskodjék. A Gondviselés megpróbálta tehát őt, de ez lelki elmélyülésére és megnemesedésére szolgált.
De kapott ő Istentől más ajándékot is. Kapta a kiváló tehetséget és kapta a papi hivatást. Most, a papság évében különösen is fel kell figyelnünk arra, hogy ő is kora ifjúságában ismerte fel Krisztus hívó szavát. A Józsefvárosban ragadta meg lelkét a jó papok és hittanárok tanításából sugárzó krisztusi eszmény. Így jelentkezett az Esztergomi Főegyházmegye szolgálatára. Esztergomban pedig a kisszeminaristák a Bencés Gimnáziumba jártak. Itt kitűnt társai közül kiváló adottságaival, ezért érettségi után Rómába küldték tanulni a Collegium Germanico-Hungaricumba. Tanulmányait a Pápai Gergely Egyetemen folytatta, ahol filozófiából és teológiából doktorátust, egyházjogból pedig bakkalaureátusi fokozatot szerzett. Pedig a zavartalan, nyugodt készület nem adatott meg számára. Közbeszólt az I. világháború. Olaszország átállt az Antant-hatalmak oldalára. Ezért a jezsuita rend az általa vezetett római kollégium növendékeit Innsbruckba helyezte át, nehogy az olasz hatóságok mint ellenséges állampolgárokat internálják őket. De Zoltán imádkozott, tanult, és később is áhítattal emlékezik vissza a készületnek ezekre az éveire. Nem engedte, hogy a viharos események a lelkét is szétszórják, hanem hűségesen, pontosan, Isten előtti felelősséggel haladt kitűzött célja felé, mert tudta, hogy a papi hivatást nem pusztán hangulatból, kellemes és szép életpályát keresve választotta, hanem engedelmességből Krisztus ellenállhatatlan hívó szava iránt. „A buzgóságban ne lankadjatok, legyetek tüzes lelkületűek: az Úrnak szolgáltok” (Róm 12,11). Ez az odaadás Meszlényi Zoltánban nem színpadias gesztusokban nyilvánult meg, lelkesedése nem a külső sikert, nem is a pillanatnyi jó közérzet mámorát kereste. Inkább abban nyilvánult meg, hogy szenvedélyesen kutatta Isten akaratát, és pontosan, lelkiismeretesen, hűségesen teljesítette minden kötelességét. Különösen az állapotbeli kötelességeit diákként, papként, majd érseki titkárként, irodaigazgatóként, az egyházi bíróság munkatársaként, az egyházmegye vagyonkezelőjeként, 1937-től pedig segédpüspökként. De ugyanilyen hűséggel és pontosan tette meg mindazt, amire a rokoni szeretet vagy a rábízott szegények és kiszolgáltatottak iránti szeretet kötelezte.
De hogyan érik a kicsiben való hűség a vértanúság hősies önfeláldozásává? Hogyan? – Szinte észrevétlenül. Az Isten akaratára nap mint nap kimondott igen, Krisztus arcának alázatos és szenvedélyes keresése ragadja magával az embert egy olyan úton, amelyen már a Szentlélek irányítja a lépteinket. És mindez a nagyszerű folyamat még mindig a hétköznapi élet kulisszái között zajlik. Gondoskodni az egyházmegye intézményeinek anyagi fenntartásáról a II. világháború körülményei között, észrevenni a sok emberi nyomorúságot, különös megértéssel és szeretettel állni a papok mellé és közben nem feledkezni meg az imádságról és a tudományról sem – ezek voltak Zoltán püspök számára a legfőbb kihívások. Ő úgy élte mindennapjait, hogy sokszor az evilági dolgok mélyére látott, Isten és az örökkévalóság szempontjából tekintett az új és új problémákra. Zoltán püspök mélyre néző tekintete a háború végén is megpillantotta az emberi szenvedések mögött a lelki pusztulás lehangoló képét és ráérzett a keresztényekre váró vértanúságra is. 1945. december 2-án az esztergomi belvárosi templomban a következőt mondta: „A mi régen lelkileg egészséges népünk ma egy olyan erkölcsi mélyponton áll, hogy ha az irgalmas Isten nem könyörül rajta, s ha nem lesz része egy újabb úrjövetben, akkor kételkedni lehet jövője felől… Híreket kapunk rablásokról, fosztogatásokról, gyilkosságokról – jellemzi a püspök a háború utáni helyzetet. Szeretik ezt könnyen mások számlájára írni – folytatja -, de ne áltassuk magunkat, ezek a bűntettek sok esetben saját testvéreink után kiáltanak… Akkor, amikor a nemzeti szerencsétlenségeknek eggyé kellett volna forrasztani minden magyar embert, megindult a lelki széthasadás, és az emberek egymás ellen koholták a vádakat, feljelentéseket tettek… ártatlan emberek ellen… Remélhető-e számu(n)kra lelki feltámadás úrjövet nélkül?”. Ki tudna megszabadítani minket más – kérdezi tovább -, mint az a Krisztus, akiben az irgalmasság és az emberiesség megjelenik?
Meszlényi püspök tanítása megrendítően aktuális: ma is úgy érezzük, hogy egyéni és közösségi önzésünk, rövidlátásunk, hatalomvágyunk, gyűlölködéseink olyan csapdába ejtettek minket, amelyből kiszabadulni a magunk erejéből nem tudunk. A külső körülmények romlása összefügg az emberi magatartással is. Nem pusztán a világgazdaság személytelen következményeit viseljük: magunk is – ki többé, ki kevésbé – felelősek vagyunk bajainkért. És a nehézségek nem ritkán éppen azokat sújtják a legkeményebben, akik a legkevésbé felelősek sorsuk romlásáért. De talán még nagyobb a baj a lélek világában, ahol sokakon elhatalmasodik a csüggedés, a reménytelenség, a depresszió, az értelmetlenség érzése, vagy akár a keserűség és a gyűlölet. Ebből az ördögi körből csak Isten irgalmas szeretete menthet ki minket. Ennek a szeretetnek különleges tanúi azok az emberek, akik az életüket is készek feláldozni Isten szeretetéért az örök élet reményében. A vértanúk hűsége tehát remény forrása a számunkra. Felhasítja felettünk a bűnből és nyomorúságból szőtt szürke égboltot, hogy távolabbra, a mennyországba lássunk, mert ott van a mi igazi hazánk (vö. Fil 3,20), Isten örömében (vö. Mt 25,21.23).
Ilyen emelkedett lélekkel élte át Zoltán püspök a háborút, ilyen bölcsességgel szemlélte a hívő emberekre és az Egyházra nehezedő egyre nagyobb nyomást, a kommunista diktatúra kialakulását. 1948-ban szinte prófétai szavakkal beszél: „A halálra készülő Üdvözítő jövendölése a tanítványaira váró szenvedésekről… minden idők krisztushívő keresztényének” szól – mondja. „Szent Ciprián… szerint a mártírok vérének hullatása az a vetés, melyből” a keresztények tömegei sarjadnak. Majd hozzáfűzi: „Jól tudjátok, hogy a vértanúk kora nem zárult le az első századokkal… Alig volt egy-egy emberöltő, amelyben nem voltak vértanúk a világegyház egyik vagy másik pontján”. De az üldözés közelsége megfért Zoltán püspök szívében a megértéssel is az üldözők iránt. „Ezeket az üldözéseket – mondja – fanatikus emberek vezették. Mindnyájukra illik az Úr Jézus szava: megöltek hívőket, mert ezáltal a maguk módján szolgálatot véltek tenni Istennek”. Ebben a drámai korban „a vigasztaló Szentlélek a reménységünk – hangsúlyozza Meszlényi püspök -, aki megtanít arra, hogyan kell Krisztus igazsága mellett kitartani, hogyan kell a hitet megőrizni minden kísértéssel szemben, hogyan kell vágyódni az égi korona után”.
4. Ilyen volt hát az az élet és ilyen volt az a lelkiség, amely elvezetett a hősies helytállás pillanatáig. Amikor 1950. június 15-én meghalt Drahos János általános helynök, aki a börtönben lévő Mindszenty bíboros helyett főegyházmegyénket kormányozta, félelem rázta meg a papságot és a hívőket. Hiszen eddig minden nehézség ellenére a római pápához és a bebörtönzött főpásztorhoz hűségben irányították az egyházmegyét. De mi következik ezután? Június 17-én Drahos helynök temetése után került sor a káptalani helynökválasztásra az elárvult egyházmegye élére. Csakhogy a választás szabadságát elviselhetetlen külső nyomás akadályozta. Az állami hatóságok mindenképpen Beresztóczy Miklós megválasztását kívánták, aki akkor már a békemozgalom megszervezője volt. Az esztergomi kanonokok, köztük Meszlényi püspök, nem haragudtak Beresztóczy Miklósra. Hasonló képzettségű, egyházjoggal, egyházkormányzattal foglalkozó paptestvért láthattak benne, akivel Serédi Jusztinián mellett együtt munkálkodtak az Egyház érdekében. De tudták róla, hogy börtönben volt. Együttérző szomorúsággal gyanították azt is, hogy sok tekintetben megtört az ott eltöltött idő alatt. Viszont a több csatornán érkező, erőszakos állami nyomás rádöbbentette a káptalant, hogy ha Beresztóczyt választják, ez nem lesz szabad döntés, és így érvényes sem lehet. Azt pedig mindenképpen el kellett kerülni, hogy hívek és papok bizonytalanságban legyenek afelől, hogy ki az egyházmegye törvényes főpásztora. Mert a Szent Péter utódával való egység nemcsak külső formaság, de éltető erő, melyből a hit és a kegyelem forrása fakad. A pápával való egység megerősíti a helyi egyházat, hogy hűséges lehessen krisztusi küldetéséhez. Ez volt az a szempont, ami Meszlényi Zoltánt, a segédpüspököt arra vezette, hogy ezt a veszélyes feladatot – szabódva bár, de – alázattal elfogadja.
Első és egyetlen főpásztori körlevelében számot vet életével. A választás elfogadását így indokolja: „A jelen helyzetben nem volt szabad elhárítanom a terhet, amelyet rám akartak ruházni”. Még ekkor is felmerülhetett a gondolat, nem lehetne-e az új káptalani helynököt rávenni, hogy a börtönben lévő főpásztor ellenében az Egyház előírásaitól eltérve nagy engedményeket tegyen az állami hatalom irányában. A róla folytatott korábbi megfigyelések és vizsgálódások részben éppen ezt kutatták. Talán azt remélték, hogy ki lehet őt játszani Mindszenty bíboros ellen. Hogy talán sértődöttség él a szívében, mert bár hét évvel korábban lett püspök, mint Mindszenty József, és nyelvtudásban, képzettségben is felülmúlta őt, mégsem ő lett az egyházmegye érseke. De benne nem élt keserűség. Sőt, hűségét és alázatát a legszebben akkor mutatta meg, amikor Mindszenty bíboros már börtönben volt. Zoltán püspök szentbeszédeiben arra szólította fel a híveket, hogy legyenek hűségesek bebörtönzött főpásztorukhoz. Ez nem a törtető ember hangja. Maga az ügynök pedig, aki Meszlényi püspökről 1950 júniusában a jelentést írja, így értékeli a helyzetet: nincs esélye annak, hogy különleges együttműködésre megnyerjék az új helynököt, mert Meszlényi Zoltán olyan ember, akinek „nem kenyere a megalkuvás”. Ez az igazi vallomás az ő jelleméről, ez mutatja nagyságát és készségét a vértanúságra az Egyház iránti szeretetből. Ezért hurcolták el 1950. június 29-én, ezért tartották embertelen körülmények között, nyitott ablaknál a téli hidegben, mezítláb hajszolva a salakos udvaron, a szükséges gyógyszerek nélkül, mindvégig szigorúan elkülönítve, magánzárkában. Ha céljuk az Egyház megtörése, megfélemlítése volt ezzel a bánásmóddal, ez is a vértanúságot támasztja alá. Ha szándékuk a püspök elpusztítására irányult, mert útjában volt törekvésüknek az Egyház irányítására, szintén a vértanúságot erősíti meg magatartásuk. Nem véletlen baleset volt tehát ez a halál, hanem a hitért, Krisztus Egyházáért engedelmes lélekkel vállalt tanúságtétel.
Zoltán püspök halálát sokáig síri csend övezte. Csak három évvel később közölték a halál tényét, akkor is hamis időpontot jelöltek meg. Újabb 12 évbe telt, míg megengedték, hogy a sírját felkeressék és földi maradványait átszállítsák ide, a Bazilika kriptájába. Az akkori temetés a nyilvánosság kizárásával folyt. Ennyire féltek a hatóságok a 15 évvel korábban elhunyt Meszlényi püspöktől, aki pedig nem is volt a politika híres szereplője.
A Püspöki Konferencia 1950 nyarán a szerzetesek elhurcolásának nyomása alatt rendkívüli ülést tartott. A kérdés a kormánnyal való megállapodás aláírása volt. Bár többen felvetették, hogy hivatalosan számon kellene kérni az államtól, mi történt a Püspöki Kar egyik tagjával, de a nagy politikai nyomás körülményei között ez a számonkérő levél sohasem íródott meg. Mélységes, hosszú hallgatás fedte el a vértanú püspök alakját sok-sok éven át. De „Isten oktalansága bölcsebb az embereknél és Isten erőtlensége erősebb az embereknél” (1Kor 1,25).
Boldog Zoltán püspök! Eljöttünk, hogy meghajoljunk vértanúságod nagysága előtt. Eljöttünk, hogy ujjongva fogadjuk Benedek pápa döntését és az oltáron tiszteljünk Téged, nemzetünk szentjei és boldogjai sorában. Eljöttünk, hogy beletekintsünk bizalmad és hűséged tiszta tükrébe és a pártfogásodat kérjük. Könyörögj Püspöki Karunkért, papságunkért és szerzeteseinkért, hogy fáradhatatlanul és lelkiismeretesen szenteljük az életünket Krisztus ügyének! Könyörögj egész népünkért, hogy meggyógyítsa Isten lelkünk sok sebét, hogy boldoggá avatásod legyen a mi számunkra is a kiengesztelődés nagy ünnepe, hogy múltunk sérelmei az irgalmasság fényében már ne a keserűség és a széthúzás forrásai legyenek, hanem a megértés és a megbékélés útját mutassák! Könyörögj mindazokért, akik igazságtalanságot szenvedtek, mert a megbocsátás csodálatos lehetősége mindig az ő kezükben van. Könyörögj értünk, hogy őszintén bánjuk, ha sérelmet vagy szenvedést okoztunk másoknak, és legyünk készek a kiengesztelődésre! Könyörögj mindnyájunkért, hogy a szívek megújulása tegye jobbá, boldogabbá körülöttünk a világot és vezessen el minél több embert Krisztushoz, aki végső és teljes boldogságunk! Amen.