„Csodáljuk meg újból a csillagos eget” – Federico Lombardi jezsuita atya jegyzete

„Astrum 2009: Csillagászat és a megfigyelő eszközök. A Galilei óta eltelt négyszáz esztendő olasz történelmi öröksége.” Október 16-án ezzel a címmel nyílt meg a Vatikáni Múzeumokban egy kiállítás, amelyet 2010. január 6-áig tekinthetnek meg az érdeklődők. Ennek a fontos kulturális-tudományos eseménynek szentelte heti jegyzetét P. Federico Lombardi, jezsuita atya a Vatikáni Televíziós Központ Octava Dies rovatában.

Az égbolton továbbra is ragyognak a csillagok, de egyre nehezebb azokat észrevenni a városokból, nemcsak a környezetszennyeződés miatt, hanem azért is, mert a mesterséges kivilágítás elhomályosítja azok fényét. Egykor még természetes volt a Teremtő Istent dicsérő zsoltáros imája: „Bámulom az eget, kezed művét, a holdat, a csillagokat, amelyeket te alkottál.” Ma minderről lassan elfeledkezünk.

A folyamatban lévő Asztronómiai Világév arra sürget bennünket, hogy tanuljunk meg újból feltekinteni az égboltozatra. A Vatikáni Csillagvizsgáló – a világhíres „Specola” – is aktívan közreműködik ebben a kezdeményezésben, értekezletek és kiállítások szervezésével. Mindez indítson bennünket is arra, hogy ismét birtokba vegyük ezt a szinte természetes terepet, amely lehetőséget ad a tudomány és a hit párbeszéde számára. A „Specola” fiatal igazgatója, José Funes argentin jezsuita atya szerint Arizónában, ahol számos csillagvizsgáló épült a kristálytiszta ég megfigyelésére, az indiánok úgy nevezik az asztronómusokat, mint hosszú szemű embereket. Tegyünk mi is így: nézzünk a távolba, mi akik ahhoz szoktunk, hogy csak a közelit szemléljük, hogy eltűnjön szemünk elől a fátyol, amely megakadályoz bennünket abban, hogy újból ámulni, csodálkozni és örülni tudjunk a bennünket körülölelő tér perspektívája láttán. Engedjük, hogy újból feltörjenek szívünkből az elkerülhetetlen kérdések: kik vagyunk, hol vagyunk ezen a kicsiny és törékeny földgolyón, amely röpít minket az időben és a térben.

A zsoltáros így folytatja énekét: „Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy gondot viselsz reá.” A zsoltár sorai ezzel zárulnak: „Uram, mi Urunk, milyen csodálatos, széles e világon a te neved.” Sokan közülünk nem találnak mindjárt választ ebben az utolsó sorban, ám mindenki számára lehetséges, hogy visszatérjen a kezdeti kérdéshez és a titok érzéséhez. Mindannyian együtt hosszabbítsuk meg szemünket, hogy megtaláljuk az igazi és a szebb válaszokat.