Magyar pap gyermekeket keresztelt Ruandában - Monostori László atya beszámolója 

Mosoly? Életöröm? Virágzó egyház? Vajon így képzeljük-e el Ruandát, amely a véres népirtás jelképeként égett bele az emberek tudatába? Monostori László atya beszámolt hallgatóinknak a közelmúltban tett nagyhatású utazásáról. Az Esztergom-budapesti fõegyházmegyés pap Rómában végzi morálteológiai tanulmányait (Accademia Alfonsiana), a Pontificium Collegium Germanicum et Hungaricum növendéke.

"Néhány hete érkeztem meg Ruandából, a világ egyik legszegényebb országából, ahol öt hetet töltöttem. Ez volt az utolsó nyaram, amely egy kicsit „szabadabb” volt, mivel tanulmányaimat idén fejezem be, jövõre káplánként nem valószínû, hogy lehetõségem lenne ilyen hosszú idõt távol tölteni. Szerettem volna valami egészen mást csinálni, mint ami a következõ években vár rám, új tapasztalatokkal gazdagodni, megismerni a Földnek azt a felét, amelyre gyakran nem gondolunk, amikor „a világról” beszélünk. Afrikába készültem.

Azért esett pont Ruandára a választásom, mert van egy nagyon jó barátom Rómában, Charles Hakizimana, aki ruandai, és már háromszor meglátogatott Magyarországon, eljött a papszentelésemre is tavaly. Most én szerettem volna meglátogatni az õ hazáját. Igazán jó persze az lett volna, ha együtt vágunk neki az útnak, de erre politikai okokból nem volt lehetõség. Õ ugyanis tizenöt évvel ezelõtt, hamisított útlevéllel, illegálisan hagyta el hazáját az akkori népirtás alatt, és azóta nem tudott hazamenni, mert azonnal letartóztatnák és börtönbe vetnék. Meg kell várnia, míg megkapja az olasz állampolgárságot, és utána – esetleg még a nevét is megváltoztatva – fog majd tudni hazatérni. Édesapja most is börtönben van, nehezen ugyan, de sikerült meglátogatnom õt is. A „bûne” az, hogy az 1994-es népirtás idején õ volt falujának polgármestere, és a népirtás után minden politikai vezetõt, válogatás nélkül börtönbe vetettek.

A ruandai nép sokat szenvedett, és az ország nevének hallatán nekünk, európaiaknak legtöbbször a népirtás, a háborúk és a szegénység jut eszünkbe. Mielõtt elindultam volna, európai barátaim engem is megpróbáltak lebeszélni az utazásról. Azt mondták, ne menjek oda, mert ott háború van, betegségek vannak, és az egész nem biztonságos. Magyarország Külügyminisztériuma is azon országok listáján szerepelteti Ruandát, amelyekbe a beutazást semmilyen körülmények között nem javasolják.

Egy olasz missziós szervezet, az Opera Madonnina del Grappa segítségével, és hét védõoltás beadatása után, továbbá a malária megelõzésére szolgáló tablettákkal felszerelkezve, mégis útnak indultam. Azt tapasztaltam, hogy háború már rég nincsen, a maláriát leszámítva egzotikus betegségek sem jellemzõek az országra, és egyáltalán nem veszélyes ott tartózkodnom, sõt, a ruandaiak nagyon szimpatikusak és kedvesek. Nagy a szegénység, de az emberek mégis vidámak, mosolyognak. A templomok vasárnap annyira tömve vannak, hogy sokan a templom elõtti térrõl kapcsolódnak be a szentmisébe, mert nem férnek be a hívek nagy száma miatt. Gyermekbõl is rengeteg van az országban: míg nálunk, Európában az egy- vagy kétgyermekes családok a jellemzõek, Ruandában inkább hét-nyolc-kilenc vagy még több gyermeket vállalnak a házaspárok.

A Ruandában töltött öt hét alatt sokat tanultam, sok emberrel beszélgettem, sok közösséget és családot látogattam meg. Azt tapasztaltam, hogy az emberek túlnyomó többsége nagyon szegény, de boldog. És a világ ebben az elfelejtett, apró zugában az egyház él és virul. Rengeteg a pap, a szerzetes, a szerzetesnõvér, és sokan vannak a hívek is. Egyik legnagyobb élményem az volt, amikor egy normál vasárnapi szentmisén Kigali Kicukiro városrészében levõ plébániáján tizenkét gyermeket megkeresztelhettem.

Amikor visszagondolok erre a bõ egy hónapra, reménység tölti el a szívemet, mert míg itt, Európában Egyházunk egyre nehezebb helyzetben van, addig a harmadik világban virágkorát éri. A világ pedig nem csak Európából és Észak-Amerikából áll. Imádkozzunk afrikai testvéreinkért, hogy a sok szenvedés és nélkülözés után, legyen meg nekik is a mindennapi kenyerük, és az emberhez méltó élet alapvetõ feltételei!"